Fodor András összegyűjtött versei

Részlet A párbeszéd oltalma utószavából

Bő másfél évtizeddel az utolsó Fodor-vers születése után, e most megjelenő új Fodor András-versgyűjteményben bontakozik ki még egyszer és vélhetően utoljára a teljes, fél évszázadot átfogó költői életmű minden színével, jelenlétbe ágyazott folyamatával. Ha az alkotó figyelme már nem kísérheti, fiaként, s az új kötet világra segítésében közreműködőként is foglalkoztat sorsa, jelentése ma és a jövőben. Meddig dacolhat idővel, változó korral, problémákkal apám életműve? Meddig őrzi szavatosságát a 21. században a szovjet–német frontvonalak közt fogant, komor évtizedek formálta lírai érzékenység gyümölcse? Érvényes-e napjainkban a hetvenes-nyolcvanas években pályája zenitjére fölérő, gyermekkorhoz, szülőföldhöz, mesterekhez és barátságokhoz hű értelmiségi lírai reflexiósorozata?

     Szóltak avatottabbak költészete értékéről életében, kortársak személyiségéről, jelenlétének hiányáról halála után. Választott hivatásához, a könyvtárossághoz egyetemi oktatóként kötődve, én a teljességről, a figyelem és érzékelés rendezett gazdagságáról szólnék az apám életének már utolsó éveiben született, leendő értelmiségieknek.

Mert a Kaposmérőtől, Lengyeltótitól a kortárs európai kultúráig vezető út másként, de ma is járható – másként, de ma is nehéz. Nem kell hozzá alma materként a Keresztury Dezső vezette Eötvös Collegium, mesterként Fülep Lajos vagy Németh László atyai barátsága, hogy egy fiatal pályakezdő rögvest falakba és gátló ellenérdekekbe ütközzék, amikor saját feladatához felnő, s belső mércéje parancsát követve korszerű értékek teremtésére vagy hagyományok mentésére vállalkozna. Nem kell az ötvenes években indulni ahhoz, hogy Fodor Andrással közös legyen a küzdelem élménye, dacolva a fontosnak felismert célokért közönnyel, önzéssel, féltékenységgel – For ever, janicsárok sokaságával.

Ámde ha itt kell élni mégis,
e dermesztő és meleget adó,
ebben a balra, jobbra húzó
     kétlaki házban,
melyből – hiába nyomasztott, őrzött –
     végtére elmegyünk,
akármi fárasztó is, többet ér
     mindig a küszöbön állni,

egyszerre látni mind a két szobát.

(A küszöbön)

A felülemelkedéshez, a helyes döntések és választások képességéhez viszont ma sem biztosíték az európai műveltség és a széles látókör: kellenek a teljességükben hiteles példák, ahogy a múlt megértéséhez az annak részleteit, összefüggéseit megélt tanúk. Apámnak megadatott a múltra rálátó, tanító mesterek és barátok iránymutatása, s miközben őrizte emléküket, vissza-visszafordulva hozzájuk, költeményeivel is saját életművéhez kapcsolta a tőlük továbbhozott tudást, látószöget, szellemiséget. ”Lelkesedésed irányít, / mit lássak, hova nézzek”, írja még egyik utolsó versében is, képzelt válaszként negyed évszázaddal korábban elvesztett barátja, Colin Mason képeslapjára (Sintra felé). E ránk, olvasóira örökített folytonosság mélyíti Fodor András saját, fél évszázados, megélt történetét kontextusában hiteles példává, – s párhuzamos naplójától függetlenül is – kortörténeti forrássá. Hiszen értelmezhető önmagában is a rendszerváltás után írt Ördögűzők, de a kérdésre, hogy „Honnét oly emlékezetes / e zárt falak közé / vezényelt, / e megrendelt gyűlölködés?”, csak az tudja, érezheti a pontos választ, aki szembe is került vele, mert mást akart, más törvények irányították.

Összeállításunk első kötete a múlt rendszer közegellenállásában lassulva bár, de fő céljait mégis elérő lendület krónikájaként is olvasható. Kiteljesedhetett abban a korban is a középiskolától egyetemi éveken át tudatosított, cenzúrán és gátló kánonokon megedzett elhivatottság, de az érte fizetett árat tanúsítják a korántsem diadalittas verstémák: aprózódva felemésztett erő és idő, szétfutó érdekek mentén visszájára forduló barátságok. E három motívum már az első kötetben meghatározó: Fodor András úgy válhatott ismert és meghatározó alakjává irodalmi életünknek, hogy sosem sajnálta az erőt újabb és újabb vállalásoktól, hogy évtizedeken keresztül hajnalig feszítve zsúfolta napjait eseményekkel, programokkal, szerkeszteni-, szervezni-, írni-, tennivalókkal – és kapcsolatokkal. Vendégeskedéssel és vendégfogadással, találkozással, levélírással, telefonbeszélgetéssel. Amit kötődéseiben a múlt felé fordulva magával hozott, azt megsokszorozva próbálta továbbadni saját jelenében.

Kötődni – mennyi munka, felelősség,
mennyi kivédhetetlen ártalom!
Körít mindenfelől, csimpaszkodik
     az éhező igény. Parancsuk
terhét lerázni nem tudom.

Két nyujtott karral meddig tarthatom még
meredek hídként magamat,
ha mi kinyílt, a szárnyvető erő is
     zúdul rám vissza innen-onnan,
mállik a pillér, boltíve szakad.

(Híd sorsa)

Irodami küldetésének, közösségeinek, kötelezettségeinek önkéntes foglyává válva a rendszerváltás után súlytalanodó kulturális közegben egyre keserűbben mérlegelte működése eredményeit és értelmét. A negyvenévnyi nyomás, mely minden jó ügyért küzdőt közelebb kényszerített egymáshoz, hirtelen megszűnt. A hatalom árnyékában még közfigyelemre joggal számot tartó művészi szabadság, s vele a kultúra, művészet, irodalmi élet is veszített jelentőségéből. Művészek, korábban összetartó kultúraszervezők távolodtak el egymástól ekkor, saját boldogulásukat a politika, gazdaság, piaci életképesség mentén keresve. „Humor s a kétkedés közt / alapdolgokban, a világhoz / való viszonyban történt / valami végleges törés.” (…) „Létezésünkben következett el / a rendszerváltozás” (Anamnézis, versekről). Kortörténeti forrásként a második kötet a nyolcvanas-kilencvenes évek társadalmi és kulturális változásainak személyes, jobbára keserűen megélt krónikája. Fodor András hatvanéves 1989-ben. Bármennyire örül a demokratikus átalakulás jó oldalának, a visszatekintés életszakaszába jutva olyan kor fogadja, melyben a személyiségét, pályáját, küzdelmeit jellemző értékek és magatartásformák megkérdőjeleződnek.

S végül kimondatik ránk:
     – Tehetségesek voltak,
de nem akartak eléggé akarni:
nem falták föl az elődeiket,
nem ütötték le utódaikat,
vitték szép homlokuk
esőnek, hónak, szélnek,
s szétszóródtak a nagy síkon.

Nem tudták megtanulni
a továbbélés taktikáját.

                    (Örökösök)

De korántsem csak a társadalmi változások emberi kapcsolatokon és viszonyulásokon mért pontos diagnózisaként értékes olvasmány Fodor András költészete, s nem a jelzésértékű látleletek primér olvasataként nagy ívű és tartalmas. Míg sok más alkotó sorsát, teljes személyiségrajzát csak műveik árnyékába rejtve nyomozhatjuk, Fodor András költészete az átélt évtizedek élményanyagának művészi megvilágítása, a felülemelkedés és megszólalás esélyének évről évre tesztelése, a továbbható kifejezhetőség bizonyítása sorskérdések megélésén csakúgy, mint mindennapi Postai mizériákon. Ha kell humorral, szarkazmussal, maró gúnnyal vagy éppen iróniával von le tanulságot olyan felismerésekből is, mint A fürdőruhadivat változása, ha pedig a meghittség és örök emberi szépség jelenlétével szembesül, szerelmi lírája talál táptalajt újra és újra a szeretet és hűség megtartó erejében.

     Így, pályáját egybefogva, egy teljes élet költészeten átszűrt univerzuma bontakozik ki témaválasztásaiból, mely színei gazdagságát, textúráját és hangulati változatosságát a borús pillanatok szaporodása ellenére mindvégig fölmutatja. Életteliségét és – folyamatában, cikluskompozíciót követve: – élményszerűségét ugyanannak a művészi nyitottságnak és fogékonyságnak köszönheti, mint a legapróbb részleteiben hiteles filmek, regények. Ahogy naplóíróként is bízott a megragadott helyzetek érvényességében – tudva, hogy a megélt és megfontolásoktól mentesen, maga tanulságára rögzített pillanatok önmagukat írják időtálló történetté –, úgy költőként is képes volt végsőkig megőrizni belső alkotói biztonságát, teremtőkészségét. Lírává tudta lényegíteni a hétköznapi találkozások és események felismert tanulságait, költészetté az átérzett zenét, eksztatikus leírássá a befogadott vizuális élményt.

És érvényes marad a Kozmosz
     erkélyéről az ég, a madarak
     törékeny szárnyverése
     körben ugyanúgy, mint
a vérünkben kerengő, zuhogó
zord tengerek, nyers kőzetek foka,
ragadozó cápák, a rebbegő
örvényű kis halak, a lángoló hajóból
kipergő félholtak; ez az egész
     katasztrófagalaxis. Benne
     az űrből látott földteke –
     s a Holdon az a lassú –
     tompán ugráló
               mégis –
                              emberi lény.

(Orbán versei, filmen)

Romlás és pusztulás ellenére hitt abban, hogy az átélt élményekkel azonos erejű üzenetekben – a nyelvi kifejezés esszenciájává, lírává sűrítve – még érvényesen továbbadható, megosztható másokkal mindaz, amiről szólni érdemes és kell. Kötelességének érezte a megszólalást, ahogy valamennyi vállalásának, penzumának teljesítését. Nem is a kort, csak az időt érezte örökös ellenfelének, működése mindenkori gátjának.

Ahogy most nekihuzakodva,
hetekre, hónapokra előre,
statáriális fegyelemmel
bemérem önmagamnak
az erőntúli vállalást,
nem a gyötrelmes éjszakák,
a tettenérő hajnalok
szembesítő szégyene legijesztőbb,
az, ahogyan a meglódult jövőből
látom a sorjázó napok
szerelőszőnyegén
a visszafoghatatlant,
az alattomban száguldó időt.

(Sziszifusz az időben)

Életművében állandóan visszatérő motívum az idő különböző vetületeivel, hiányával, relativitásával való viaskodása, tiltakozása a torzító idő múltat megszépítő, kortársakat is megtévesztő hatalma ellen, majd mindinkább előtérbe kerül a fogyatkozó életidő fölismerése, az elfogadó és józan mérkőzés a küzdelem vágyát tompító idősödéssel, a régmúlt hangulatait újra fókuszba vonó öregedéssel.

     „Ne legyek olyan öregember / ki kezét nyujtva kérdi / a fiatalt: / – Különben hogy vagy?… / de már a feleletre / képtelen odafigyelni”, figyelmezteti magát a nyitottság megőrzésére (Emlékeztető), s amíg verseiben nyomon követhető élete tartott, igyekezett is körbe venni magát fiatalokkal, elvárta és katalizálta nemzedékek kapcsolattartását, ereje jelentős részét fordította pályakezdők bemutatkozásainak szervezésére, írásaikkal őt megkeresők eligazítására.

     De mire és meddig volt elég az európai kortárs kultúrán, zenén, filmen, képzőművészeten folyvást trenírozott fogékonyság, a szellem és intellektus állandó olvasással, műfordítással és írással megőrzött átjárhatósága? Ha nem szakad meg hatvannyolc éves korában, Fodor András naplójában is megörökített életműve bízvást bekerülhetett volna az elérhető emberi „maximum” példatárába. Az idő múlásával lépést tartani igyekvő és vele változó személyiség reflexiói az átfogott fél évszázad folyamatában így is tiszteletre méltóak és emberiek.
     Beszédesek hangsúlyai, asszociációi, ahogy a nyolcvanas évek végén a tudás és emlékezet megőrzésében, visszakeresésében megoldást ígérő számítástechnikával szembesül (A tanulság), ahogy a hetvenes évek végén a sci-fi újdonságát mérlegeli (Űrfilm), vagy 1971-ben a rockzenét, a hippiket (Woodstock) látja, s természetesek a Bartókon át Stockhausenig zeneértő Fodor kételyei az általa is formált-terjesztett kultúrát „élből” tagadó művészi radikalizmussal szemben, viszolygása az első punk performanszoktól (Lemingek), vagy ellenérzései egyes avantgárd gesztusoktól, melyek e sorok íróját is (az Apák és fiúk tanusága szerint) arra a könnyelmű ígéretre késztették, miszerint utoljára játszottam le a Kalandra Fel!! című A. E. Bizottság hanglemezt…

     Mélyebb tanulság fölismerni Fodor költészetében az érzékenység spontán változását, az életmű felétől mind hangsúlyosabb hazafordulást, a gyermekkori emlékek erősödését, akár a korai versek felújításának gesztusában is. Nincs szó lelkiismeret diktálta adósságtörlesztésről: Fodor András pályája minden szakaszában hű maradt szülőföldjéhez és a tágabb Somogyhoz, annak irodalmi életét szerkesztőként, szervezőként Budapestről támogatta, ahogy gyermekkora emlékeit is őrizte számtalan versében. Mégis, a korábbi önazonosságot, identitást felmutató emlékezések fokozatosan identitást óvó, biztos pontként menedéket kínáló bójákká válnak, felbukkanásuk szaporodó természetessége, a jelenből akár vers közben múltba váltó asszociációk jelzik a múlt szerepének átértékelődését.

Kipróbáltuk
     titkát a végtelennek,
süvít mindenfelől az űr szele,
beöltözünk a forgandó szabadság
tilalmas szeszélyeibe;

húzzuk, fogjuk
     csimpeszkedőn a múlás
iramló ballonkötegét…
Míg lábunk U-szöge a földre
tapasztja, tán miénk marad az ég
     
(Süvít mindenfelől…)

Ha nem tágulhat létünk univerzuma a végtelenségig, s ahogy messzebbre jutunk, a sajátként megélt fogódzók szerepe egyre fontosabbá válik, akkor meg kell békélni azzal a minden ember számára évről évre erősebb felismeréssel is, hogy az idő próbáját kiálló régi emlékek fényében bizony halványabbak, többségükben utánérzések a frissen megélt események.

Elfogadom a múlást,
de mért hogy fordítva öregszik
a homlokunk mögötti
     integrált áramkör,
s körbe-körbe irdalt,
     létünket hordozó
barázdák televénye?

Miért dobja ki folyton
     a tegnap beleszórt magot?
Miért hogy egyre inkább
a hajdani virágzás
     gyökérző veteményeit
gondozza, menti csak
     az idő garatától?

(Öregszünk)

Míg az első külföldi utazások szinte útirajz árnyaltságú, elkülönülő szigeteket alkottak költészetében (Anglia – Át a tengeren ciklus, Lengyelország – Két arcú világ ciklus), a későbbi indiai, európai, japán utazások színei már vegyülnek, szervesen beépülnek a korabeli költemények kontextusába. A fiatalkori barátságok és szerelmek élethossziglan kísérő élményéhez képest pedig a mégoly jelentékeny új kapcsolatok felismerései is jobbára pontszerű örömök vagy bánatok lehetnek csak az ihlető forrásmozzanatok sorában.

     Mégsem súlytalanodás vagy értékvesztés tanúi vagyunk – éppen ellenkezőleg, azt a természetes folyamatot láthatjuk megörökítve, ahogy kikristályosodnak a legfontosabb értékek, s letisztult, biztos rendszerükben az új impulzusok már ellenállás nélkül találnak levezetéseikre a múltban, nyerik el pontos helyüket a legkomplexebb kontextusban, amit az ember élete előrehaladtával átfoghat.

     Mérlegelve az összegyűjtött versek két kötetének időtálló információtartalmát és jövőnek szóló érvényességét, talán így, visszatekintve látható leginkább, milyen értékes e költői pálya korán megszakadva is teljes íve, miért volt fontos együtt láthatóvá tenni.

     A versek, kötetek, évtizedek sorozata, az élmények végtelennek tűnő váltakozása korszaktól, kifejezésmódtól függetlenül hitet tesz a kamaszkortól vallott értékek mellett, ezer helyzetben példázza, miért érdemes ragaszkodni hozzájuk fájdalmas csalódások árán is. De közben, az életmű természetes arányváltozásait követve, vágyak és visszaemlékezések kiegyenlítődését lépésről lépésre érzékelve, mintha magunk is egy élethosszig tartó drámai kisérlet részesei lennénk. Átélhetjük, hogyan szövi át és formálja létérzékelésünket emlékek és leszűrt tapasztalatok időben rétegződő rendszere, hogyan működik a halmozódó veszteségek közben folyamatosan alkotó ember, s az emberben az a tőle szinte független, szűnni nem akaró, élményeit állandóan értékelő és továbbadásra formázó, optimistán jövőbe tekintő késztetés. A negyvenes évektől történelmi sorsfordulókon át napjainkig vezetve, Fodor András költői kisérlete akaratlanul is bizonyítja tételei érvényességét, időtállóságát saját alkotó személyiségén. Segíthet-e tudás, barátságok, szerelem kötése egy életen át „kivédeni a lélek ütközőin / bukásunk karamboljait”? Nincs recept, nem kapunk végső tanulságként kidolgozott taktikát, csak a mindenkori helyes választások háttere bomlik ki előttünk verseiből – szerves, eleven egészt alkotva, megtartva egy életmű boltozatát.

     S hogy kiben miként működnek majd az egyes műalkotások, a strófákba zárt költői mechanizmusok, hatnak-e éppen ezek a szavak, képek és gondolatmenetek – a párbeszéd, Fodor András költészetének megismerése, még csak ezután következik.

*

Több mint ezer versével Fodor András e két új, terjedelmes kötetben ismét jelen van a könyvesboltok polcain, s talán könnyebben társunk maradhat a jövőben is. Bizakodva – ahogy ő is remélte súlyos szívműtéte előtt a végül csak félévre megadatott folytatást –, nekem is hinnem kell művének továbbélésében.

Előkerült egy régi leveled.
A lélegző sorok, betűk,
húsz évnyi, még nem sejthető
nyügök-bajok súlyától könnyedebbek.

(…)

De változatlan ugyanaz
     két pont között az egyenes,
a hullámot, kanyart lebíró
     víg bizalom kötése.

Minthacsak jótékony sebész
rajzolná térképünkre:
     itt meg ott beszűkült,
elzáródhat az ér fala, de míg
a kiáramlás pályája szabad,
     az út nyitott,
új ívre kötve is folytatható.

(Szívtérkép, 1996)



Fonyód–Budapest, 2013. augusztus

Fodor János

________________________________________
A párbeszéd oltalma - könyvbemutató: 2013. december 2. 16h - PIM - Lotz terem (Facebook-event)
Fodor András: A párbeszéd oltalma. Összegyűjtött versek. Második kötet 1977-1997. Gondolat Kiadó, Budepest, 2013. 498 oldal, ISBN: 978 963 693 516 0

________________________________________

Különös szép hajsza -könyvbemutató: 2013. június 24. 16h - PIM - Vörös terem (Facebook-event)

Fodor András: Különös szép hajsza. Összegyűjtött versek. Első kötet 1944-1976. Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. 548 oldal, ISBN: 978 963 693 465 1