Futóhomokra színpadot: kor- és helytörténet a közösségi médiában

Törvényszerű, hogy a könyvtár jövőjét vázoló kijelentésekben gyakran érzünk némi provokációt. Konstatáljuk, ahogy rugalmasságunkat tesztelve feszegetik itt-ott identitásunk alapjait, újragondoltatják hagyományainkat, beidegződéseinket. Talán nem soroljuk ide azokat a kísérleteket, melyek a jövőben fontossá váló könyvtári funkciókhoz párhuzamokat kutatnak a közösségi hálókon tapasztalt megosztási trendekben, de a „facebook-nemzedék” viselkedésének általános tanulságait még hajlamosak vagyunk leválasztani az olvasáskultúráról, s szívesebben vizsgálnánk csak a könyvekkel, e-könyvekkel elköteleződő olvasói megnyilvánulásokat, kiszűrve, különválasztva a poénokat, animációkat, videoklippeket „lájkoló" tömeg viselkedésmintáitól. 

          A következő gondolatmenet arra tesz kísérletet, hogy meggyőzően kapcsolja össze a könyvtár jövőképét a közösségi hálón tapasztalható általános viselkedéssel, miközben magyarázatot keres egy figyelemre méltó jelenségre, a helyismereti és kortörténeti megosztások látványos népszerűségére.

• Az itt közölt írás az alábbi publikáció szerzői webváltozata:
  Fodor János: Könyvtári szereplehetőségek a közösségi médiában. Könyvtári Figyelő, 61. évf. (2015) 4. sz. pp 481-485.
• A publikáció az MKE 47. szolnoki vándorgyűlésén, 2015. július 17-én a Helyismereti szekcióban elhangzott előadás szerkesztett változata. (1)

Közösségi háló és könyvtári jövőkép

A hazai könyvtáros közösség körében nincs vita a Facebook mint felület felhasználhatóságáról. Kommunikációs csatornaként a könyvtárak tájékoztatási szolgáltatásait ugyanúgy kiegészíti, mint a könyvtárosok közötti információcsere szaksajtóban, levelezőlistán megszokott formáit.

          A könyvtárosok facebook-csoportjai is magukon viselik a megosztó-kommentáló közösségi média sajátosságait. A be-beszivárgó reklám és a ritkán, de itt is elszabaduló indulatok ellenére – a közös érdeklődést és a hálózati ismeretek kontextusát adottnak véve – talán ezen a felületen a legkönnyebb gyorsan megosztani gondolatébresztő híreket, friss, nemzetközi példákat ajánlani egymás figyelmébe a könyvtárügy jelenéről és jövőképéről is.

          „A könyvtárak nem a könyvekről szólnak. A könyvtárosok munkájának középpontjában sem a gyűjtemények gondozása, sem a felhasználók kiszolgálására való passzív várakozás nem bír fontos szereppel.” – fordítja például egy kolléga (2), megosztva a népszerű előadó, R. David Lankes amerikai professzor állásfoglalását (3) a könyvtárak jövőjéről: „A könyvtárak kultúra és tudásközvetítő helyek, melyeket a közönségük vesz birtokba. A könyvtárosok pedig oktatói szerepkörben a tudásteremtés legfőbb segítői, hogy a felszínre hozzák mindazon szakértelem legjavát, mellyel felhasználói közösségük rendelkezik.”

          Bár gyors visszajelzésekre, vitákra nagyon is alkalmas a Facebook-megosztás, a tanulságok továbbgondolására és kifejtésére továbbra is alkalmasabb a szaksajtó. Ha például Lankes kijelentéseit tüzetesebben megvizsgáljuk, észrevesszük, hogy alapvetően négy kiemelten fontos funkcióra összpontosít jövőképe: optimális környezet biztosítása, jelenlét közösségként, segítő szakismeret és végezetül a példamutatás, jó példákkal szolgálás. Hogyan hozható összhangba e négy funkcióval a könyvtárak viszonya a közösségi médiához, az ott lehetséges aktivitásokhoz, tapasztalható tájékozódási, kommunikációs szokásokhoz?

          A könyvtár oldaláról nézve, látszólag a közösségi média is csak egy olyan újabb felület, ahol honlap, OPAC, netán blog vagy más intézményekkel, szervezetekkel közös weboldalak és további Web 2.0-ás szolgáltatások mellett ismételten ki kell alakítanunk identitásunkat, alkalmazkodva például a Facebook legkevésbé sem könyvtári igényekre előkészített „Oldal” (Page) formátumához. Mivel a Facebookot sokan, s egyre többen használják (már minden hetedik ember a Földön (4)), egyértelmű, hogy a szükséges kompromisszumokkal, de meg kell jelennie rajta a könyvtárnak is.

          Épphogy megszoktuk a könyvtár „hagyományos” hálózati jelenlétének lehetőségeit, a technológiai újdonságok beépítésével weboldalaink fejlődése a Lankes-féle szempontokkal is harmonikusan összeegyeztethetőnek tűnt: honlapunk mint biztos hírforrás, kontrollált, minőségi tartalommal, egyedi, barátságos vagy prefesszionális arculattal, online adatbázisokkal és segítő, interaktív szolgáltatások komplexitásával fogadta a virtuális látogatókat éjjel-nappal.

          Mi reprodukálható mindebből a közösségi médiában, ahol mindenki mást és máskor lát, ahol tartalmaink versenykényszerbe kerülnek egészen más jellegű és minőségű információkkal? Hogyan érzékeltethető az oktató-segítő környezet, szolgáltatásaink komplexitása és tudástáraink bősége, ha követőink, kedvelőink alig lépnek oldalunkra, s jelenlétünket valójában csak esetleges ütemezésben eléjük kerülő üzeneteink képviselik?

Futóhomokra színpadot építeni

Korábbi kutatásaink azt mutatták (5), hogy továbbra is hiszünk saját felügyeletű weboldalainkban, abban, hogy online identitásunk alapjaként hosszú távon is népszerű marad honlapunk, s szeretnénk annak célra szabott, ízelítővé redukált reklámjaként használni a közösségi médiajelenlét eszközeit. A hivatkozott 4500 bejegyzés recepcióját elemző kutatás kimutatta, hogy ez a tartalomszolgáltató attitűd kevéssé hatékony.

          A faliújságként, nyitvatartási és gyarapodási híreket közlő, vagy akár területi, gyűjtőköri programajánlóként használt könyvtári Facebook-oldalak sikertelenek, bejegyzéseiket alig is veszik észre. A személyes hangvételű, saját gyűjtemény-tételeket komoly hozzáadott értékkel körítő, érdekes háttér információkkal megosztó bejegyzések ellenben kifejezetten sikeresek lehetnek.

          Sokszor érzékelhető kényszermegoldás az is, hogy a közösségi média-jelenléttel megbízott munkatárs magánemberként, intézménye mögé bújva, saját érdeklődése, ízlése szerint „posztolgat” számára fontos kulturális vagy tudományos híreket, így pótolva a személyesség átérzett hiányát. Ez a gyakorlat valójában azt eredményezi, hogy a könyvtár jelenléte helyett egy identitását sem vállaló, anonim személy férkőzik ismerőseink közé, aki intézményi és gyűjteményi identitástól is eltávolodik.

          A legsikeresebb könyvtárak jelenlétét kiegyensúlyozottság, a személyes és szakmai hitelesség, az önmagában érdekes és egyedi információk arányossága jellemzi. Jelentős munkával, de valóban mutathatunk megközelítően teljes, vonzóan interaktív képet magunkról, s fenntarthatjuk azt kincseik rendszeres megosztásával, közvetlen, élettel teli közösségi üzenetekkel, értékes, információban gazdag bejegyzések véget nem érő sorozatával. Kevés könyvtár, tudástár, memóriaintézmény képes erre forrást, munkaerőt biztosítani, hiszen a feladat gyakorlatilag a hálózati jelenlét duplikálását jelenti két, egymástól alapvetően eltérő reprezentációs területen. Mintha futóhomokra próbálnánk fölépíteni, reprodukálni megszokott mozgásterünket, könyvtári szerepeink saját szervereinken stabil, webes színpadát.

          Az ellentmondás tehát – jelen gondolatmenet szempontjából – abban áll, hogy a könyvtár jövőképében sarkalatos tulajdonságokat nem érdemes csonkítani, redukálni a közösségi médiában sem, ám a közösségi média korántsem optimális eszköz azok érzékeltetésére. Hiába is használnánk honlapunkhoz kapcsolt figyelemfelhívó reklámfelületként, ha a közösségi háló üzenet-versenye más hozzáállást igényel és jutalmaz, s a versenyképességhez csak limitált (avagy költséges) eszközöket kínál.

          De fordítsuk meg a kérdést: tudhatjuk-e, mit vár a közösségi média átlagfelhasználója? Mi a legfontosabb számára, mire van ebben a közegben igazán szüksége, s kínálhatja-e azt éppen a könyvtár? Ha kínálhatja, akkor – forrás- és munkaerőhiány szorításában – fontos lenne ezekre a területekre, ilyen információk adekvát megosztására koncentrálni.

A megosztás kockázatai

          A közösségi „hálózatiság” hatásait csak napjainkban kezdjük felismerni, tapasztalni. A felelős kiadók által szerkesztett tartalmak (könyv- és lapkiadás, elektronikus média) élethosszig kísérő normakontrolljának megszűnése, a műveltség és tájékozódás forrásainak végletes testreszabhatósága beláthatatlan társadalmi következményekhez vezet (6), de olyan, látszólag távol eső területeken is mélyreható változásokat indít el, mint például a közlekedési szokások: az amerikai fiatalok kultikus mobilitás-igényét ma már a mobil-hálózatiság elégíti ki, leváltva az autózás élményét (7).

          Ha a közösségi háló szerepét akarjuk megérteni, akkor azokat a legbensőbb motivációkat kell értelmeznünk, amelyek odaláncolják hozzá a felhasználókat, gyakran függőségi tüneteket okozva. Ahogy az interperszonális kommunikáció közvetlen formáit, úgy a lájkolást, megosztást és kommentelést, e gyakran munkaidőt kitevő tevékenységet sem tekinthetjük pusztán időkitöltő szórakozásnak, s ha az okok, mozgatórugók után gondolunk, látnunk kell, hogy a közösségi médiában komoly szerkesztő, publikáló munkát végezve, saját magunk kiadóivá váltunk. Az erőfeszítés értelme, a profit, amelyért dolgozunk, végső soron nem más, mint saját identitásunk formálása, megőrzése, fenntartása.

          A „cyberbullying” avagy internetes zaklatás nem csak tizenéveseket érintő, de a korosztály kapcsán ismertté váló esetei a szélsőséges példák arra, milyen könnyű lerombolni, s milyen nehéz megőrizni a magunkról kialakított virtuális képet. A megosztások, az ízlést vagy állásfoglalást tükröző “lájkolások” és kommentek sorával magunkból írjuk a Facebook tartalmát vagy legalábbis, annak ismeretségi hálónk számára elolvasható részét. A „csak olvasás”-tól a szelektált nyilvánosságú publikáláson át a szuperaktivitásig, folyamatosan döntési helyzetben vagyunk: mit és kinek tegyünk láthatóvá személyiségünk vonásaiból.

          A veszélyek mérlegelése és az identitás épségét óvó megfontolások pontosan tükröződnek a megosztott tartalmak összetételében, gyakoriságában. Többé-kevésbé biztonsággal oszthatóak meg ismerőseinkkel az „itt jártam, ez láttam, ezt ettem” típusú tartalmak, a „szelfik” és „gasztrofotók”, hiszen mindenki jár itt és ott, a digitális fotózás korában pedig elfogadottá vált önmagunk és élményeink lépten-nyomon megörökítése. Ugyanígy közös nevező a mémek tovább osztása, a részvétel a humor azonos hullámhosszán kialakuló információterjesztésben.

          Csoportképző, elhatároló hatása miatt kompromisszumokkal, de a többség számára még vállalhatók a nagyobb közösségekhez kapcsoló elköteleződések: megosztások, “lájkok” (pl. rajongott zenészek, rétegkultúrák, hobbi, életmód, netán politikai hovatartozás) szerint. A magabiztos felhasználót nem rettenti el a veszély, hogy néhány ismerőse esetleg elfordul tőle vagy ellenérzéseit fejezi ki.

          Sokkal kockázatosabb azonban a mélyebb ismeretek, a szaktudás, a rétegérdeklődés megosztása. Az érettségi után esetlegessé váló „újra nyitottság” és az esetleges apropók szőtte kapcsolati háló közege meggondolandóvá teszi a tudományos érdeklődés felvállalását.
          Genetika, atomfizika vagy éppen kortárs szépirodalom? Ha vannak ismerőseink között szakértők, akkor nyilvánosan kiderülhet relatív tájékozatlanságunk, lelepleződhetnek bizonytalan forrásaink. Azon ismerőseinktől, akiket a téma nem érdekel, vagy nem értenek hozzá, elválaszthat érthetetlen, érdektelen megosztásaink sorjázása. Beskatulyázódhatunk, elfordulhatnak tőlünk.
          A műveltség és elmélyült érdeklődés szükségszerűen szűrő. Speciális ismeretterjesztő, önképző csoportokban találhatunk hozzá partnereket, de saját, elsődleges, gyerekkorunk óta életünk részévé fejlesztett ismeretségi hálónkon belül magánügynek számít.

          Ha a közösségi hálón ismerősökkel bátran megosztott és általuk szívesen “lájkolt” tartalmak tudományos “mélységigényét” végigkövetjük, saját fotóktól és szöveges közlésektől, a blogokról, weblapokról megosztott cikkek és hírek tömegén át szinte csak egyetlen, bár tágan értelmezett témában, a hely- és kortörténeti információk megosztásaiban juthatunk el a könyvtári tudáskincshez mélységéig, az ahhoz szervesen kapcsolódó tartalmakig.
          A közösen megélt idő előzményei, a közösen ismert tér múltja mindenkit érdekel, a web hálózatos információhalmaza mögül hiányzó kronológiai rétegzettség pedig mindenkiben hiányérzetet kelt.

          E „retródivatként” is konstatált jelenség hátterében fedésbe kerül a közösségi weben önmagát képviselő író-olvasó biztonságérzete és az archivált tudást felkínáló könyvtár érdeke. A kockázatmentes megoszthatóság igényét kielégítheti a hiteles, tudományos szakszerűséggel rendezett információegyüttes, s lehetőséget teremt arra, hogy a könyvtárak, történeti fotógyűjtemények, képarchívumok kimeríthetetlen forrásaivá váljanak a képpárok, visszapillantó múltidézések közös rácsodálkozást kínáló megosztási szokásának. A könyvtári szereplehetőség pedig nem pusztán a gyűjtemény elemeinek felkínálásában áll, de jelentheti a kutathatóság, a tudományos összefüggésrendszer felmutatását is.

A hely- és kortörténeti példa

          Az identitás közös pontjainak biztonságára alapozva, a hely- és kortörténet senkitől sem idegen témájában a legkönnyebb olyan megosztásokkal példát mutatni, amelyek történettel, hozzáadott, tudományos háttér-információkkal, linkekkel kedvet teremtenek az elmélyülésre, továbbkutatásra, hasonló gyűjteménytételek önálló megtalálására. A könyvtárak Facebook-jelenlétével kapcsolatos kutatásunkban a legnépszerűbb, legsikeresebb bejegyzések többségükben térrel, idővel kapcsolatos, továbbgondolható, továbbolvasható, gondosan kidolgozott információegyüttesek voltak.

          A felmérésben akkor még nem szerepelhetett a Budapest Gyűjtemény máig is működtetett megosztás-sorozata, amely mintapéldaként szolgálhat a könyvtári tudáskincs közzétételére a közösségi médiában. A gyűjtemény vezetője, Sándor Tibor így ír vállalkozásukról: „2014 utolsó száz napján Budapest napról-napra címmel indítottunk saját oldalt. Minden nap közzétettünk egy összeállítást, amivel egyszerre szerettük volna felkelteni a várostörténet iránti kíváncsiságot és a gyűjteményben fellelhető források változatosságára is ráirányítani a figyelmet. Rövid kommentárok voltak hívatva eligazítani az aznapi kínálatban, de munkatársainkat elragadta a hév: a közléseket egyre igényesebb eseti kutatások előzték meg, a magyarázatok egyre hosszabbak lettek, magunk közül választott lektorunknak pedig kíméletlenül kellett csattogtatnia szerkesztői ollóját. A közlemények megírásában mindenki részt vett, beleértve raktárost, közmunkást és szerződéses önkénteseinket is.” (8) De elvárható-e hasonlóan lelkes csapatmunka minden könyvtártól, s más gyűjtökörök esetén is?

          A példamutatás erejéig feltétlenül. Bár a hely- és kortörténet szinte mindenkit megérint, nincs olyan gyűjtőkör, amely ne volna kapcsolható sokakat érdeklő, életmóddal, mindennapos problémákkal és tanulságokkal összefüggő területekhez. A kapcsolat felismeréséhez kreativitás kell, a megosztás időzítéséhez, kivitelezéséhez szükséges a közösségi média ismerete, a hozzáadott háttéranyag összeállításához munkatársi összefogás és szakértelem együttállása nélkülözhetetlen. Ha nem is folyamatos szolgáltatásként, de a fenti feltételek minden könyvtárban rendelkezésre állhatnak. Egy-egy rendezvényhez, részgyűjteményi kiállításhoz vagy új szolgáltatáshoz kapcsolódó hangsúlyos bejegyzésre készülve fontos átgondolnunk, hogy a közösségi médiában minden egyes bejegyzésünk identitásunkat formálja, képviseli. Ideális volna, ha jelenlétünk összességében is hűen, arányosan tükrözné intézményünk tevékenységeit és funkcióit, de ennél a nagyszabású vállalkozásnál előrébb való, hogy bejegyzéseink, megosztott tartalmaink önmagukban példázni tudják szakértő, segítő közösségünk jelenlétét a könyvtárban, az ismeretszerzéshez optimális tudástárban.

          A kiindulási példaként használt Lankes-féle jövőképpel összhangban, a közösségi média olyan új felületetet jelent a könyvtár számára, melyen keresztül az író-olvasó felhasználók megoszthatják a gyűjteményeinkre épülő, vagy abból származó ismereteiket, kiteljesíthetik érdeklődésüket és fejleszthetik kompetenciáikat. Ezt az aktivitást elősegíteni, a kutató-tájékozódó érdeklődést gyűjteményünk és szolgáltatásaink felé irányítani csak példamutatással lehet. Egy-egy széles körű érdeklődésre számot tartó, szakértelemmel és elkötelezett hivatástudattal megosztott gyűjteményi tétel többet segíthet ebben, mint az, ha teljes honlap-tartalmunkat fáradtságos munkával, folyamatosan átkonvertáljuk a Facebookra.

Összefoglalás

Téves, de legalábbis megkérdőjelezhető az az elképzelés, mely szerint a könyvtárnak a közösségi média felhasználóival azonos módon író, olvasó, „lájkoló” szerepet kellene játszania. A közösségi média a személyes véleményre épül, az intézményi jelenlét sikere a felhasználók kezében van akkor is, ha jelentős munkával, optimális feltételek mellett dolgozhat a feladattal megbízott munkatársunk.

          A könyvtári honlapokon adekvát és fontos hírek, programajánlók gyakran kerülnek légüres térbe a Facebookon, elszakadva ott reprodukálhatatlan kontextusuktól. Sikerre elsősorban olyan megosztások számíthatnak, amelyek az olvasók kontextusához illeszkednek, reflektálnak aktuális kommunikációs szükségleteikre, s identitásukkal harmonizálóan továbboszthatóak. A könyvtári jövőképnek megfelelő közösségi médiatartalom kritériuma az, hogy kedvet ébreszt az olvasóban ahhoz, hogy maga is hasonló megosztások forrásaként kezdje használni gyűjteményünket.

          Könyvtáraink tudáskincse – bármely gyűjtőkört vesszük példaként – betöltheti ezt a megosztható forrásszerepet, de a hely- és kortörténeti gyűjtemények különösen alkalmasak rá, hiszen a globálizálódó és testre szabható tájékozódás, a műveltség korunkban tapasztalható változása közös identitásunk egyik kulcsává emelte a gyűjtőkörükbe tartozó tudáskincset. Digitalizált, megosztható állományuk hídként kapcsolhatja össze a közösségi médiahasználat mindennapos igényeit és a tudományt.

          E szereplehetőség alapjait a nosztalgia topikok, retro-honlapok és múlt idéző portálok sikere láttán az ezredforduló óta érzékelhetjük, s az ELTE Könyvtár és Információtudományi Intézet gyakorlati műhelymunkájában is évek óta foglalkozunk hely- és kortörténeti modellprojektek fejlesztésével. A Kalota Béla fényképeire épülő iTTiVoTT (9) adatbázishoz társítottunk elsőként közösségi média reprezentációt, Facebook-csoport formájában. A gyűjtemény tételeire épülő közösségi aktivitás tesztelése sikeresnek bizonyult: a hallgatóink által elkészített tételmegosztásokhoz hasonló képpárokat készítettek és osztottak meg velünk a csoport külső, ismeretlen tagjai is.

          Intézetünk szakmai együttműködései (10) sorában a 2015 nyarán, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral kötött megállapodás (11) kínál lehetőséget arra, hogy a Budapest Gyűjteménnyel is közös projektet indítsunk útjára. Részgyűjteményük webváltozatát megosztható tételekre építjük, így a közösségi médiában tovább tesztelhetjük majd eddigi eredményeink és feltételezéseink megalapozottságát.

Irodalom

1. Az előadást illusztráló vetítés képei megtekinthetőek a szerző honlapján
2. NÉMETH Márton bejegyzése a Könyvtárosok Facebook-csoportban, 2015. július 7. 
3. Respected US professor says libraries are places of knowledge creation and librarians our educators. CILIP, 2 July 2015.
4. Mark ZUCKENBERG rekordbejelentése: 2015. augusztus 24.-én már egymilliárd ember használta a Facebookot. 
5. FODOR János: A megosztó hivatás. Könyvtári jelenlét a Facebook közösségi oldalon 2013/2014-ben = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 61. évf. 2014. 7–8. sz. 275–294. p.
6. HANULA Zsolt: Nem a gyerekeket kell félteni az internettől, hanem a nyugdíjasokat = Index/Tech, 2015. szeptember 10. 
7. Noreen McDONALD (honlap) kutatatásairól: WILE, Rob: Today’s young adults are up to 50-percent more likely to avoid driving than past generations. = Fusion. 2015 július 14.
8. SÁNDOR Tibor: Helyismeret változó felhasználói környezetben. A százéves Budapest Gyűjtemény mai törekvései = Könyvtári Figyelő, 2015. 61. évf. 2. sz. 157–167. p.
9. iTTiVoTT (honlap) 
10. KISZL Péter: Könyvtártudomány elméletben és gyakorlatban - intézményi együttműködés az Eötvös Loránd Tudományegyetemen = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 61. évf. 2014. 7–8. sz. 251–266. p.
11. Együttműködés a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárral = ELTE-LIS blog, 2015-09-02.