Absztrakt
Ha minden megnyilvánulás mögött manipulációt, torzítást, csoport-érdeket sejtünk, s az információ formálásának összes szintjére - amatőr és profi aktusára - gyanú vetül, fölértékelődik a "nyers" információ. A szerkesztett részigazságoktól szívesen fordulunk a teljes, hiteles dokumentumtárak felé, ha fölkínálkoznak. Ritka, de sikeres közösségi média jelenlétük bizonyítja, hogy megfelelő aktivitással hiányt pótló tényezővé válhatnának a digitális kultúrában. Ezt azonban régi beidegződések is gátolják.
A "hosszú távú megőrzés" vagy a "virtuális gyűjtemény" szókapcsolat máig mintha az FPS játékok hangulatát viselné: önmagába zárt rendszerként vár felhasználójára, hogy eligazodjon benne, s a keresett értéket kimentse. Hiába tudható, hogy jól digitalizált tudás-elemekre lekérdezési rendszerek épülhetnek, - így a jövő kutatási, publikálási és művelődési rendszerei a múltból is táplálkoznának - ismereteink átkonvertálása a kultúra megújuló erőforrásává munkaigényes, összehangolatlan és új egyenlőtlenségeket szül. Lehet bármilyen összetett és gazdag egy gyűjtemény, a köztudatban jó esetben nyitólapja marad, mint a hely, ahol "abban a témában régi dolgok fönt vannak". Okolható inkompatibilitásért informatikushiány, rövid távú gondolkodásért pályázati finanszírozás, de sokszor a gyűjtemények kezelője is projekt végcélként tekint a digitalizálásra, a jövőt az IT szakemberre hagyva. A programozók igyekeznek egyszerűsíteni az adatszerkezeten, a közönség passzív keresőfelületként fogadja az eredményt. A tudásra rálátó szakemberek pedig maradnak munkakörükben, s velük a lehetséges kapcsolatok, asszociációk is elszakadnak a létrejött adattártól.
Ha nem alakul ki a digitális gyűjteményekre épülve egy új, átmeneti szakma, amelytől a majdani automatikus feltáró-ajánló algoritmus kreativitást, mesterséget tanulhat, akkor gyűjteményeink szerepe a múlt tudásának temetőiként, lerakataiként rögzül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése