Megjelenik: Könyv és Nevelés, 2021/4
Részlet a szerzői kéziratból:
A világjárvány még korántsem összegezhető tanulságai között máris sokakat foglalkoztat a vészhelyzet idején bevezetett távolléti oktatás, mint az oktatók és tanulók digitális kompetenciáinak váratlan, kényszerű éles-tesztje. Az egyik, sokak által olvasott, tudományos ismeretterjesztő weboldalon megjelent elemzés szerint a digitális technológiai integráció Ruben Puentedura-féle SAMR (azaz substitution, augmentation, modification, redefinition, vagyis helyettesítés, kiterjesztés, módosítás, újraértelmezés) pedagógiai modelljének megfeleltetve, a távtanítási kényszer alatt a magyar iskolákban jó esetben a "helyettesítés" sikeres megvalósításáig jutottak el, azaz előadás helyett prezentáció készítő programmal, füzet helyett Word dokumentumban kellett dolgozniuk a diákoknak, az osztálytermi jelenlétet jó esetben videókonferencia, rossz esetben levelezés pótolta. A digitális technológia integrálásának fejlettebb szintjeinek előkészítésére idő se adatott, hiszen a "kiterjesztéshez" már alkalmazott, bejáratott módszerek kellettek volna (pl. olyan számonkérési eljárások, amelynek során a diákok automatikus, munkájukat motiváló visszajelzéseket kapnak), a "módosítás" integrációs szintjéhez (pl. a tananyag alapján közös, elosztott munkával létrehozott, digitális technolgiára épülő alkotások) viszont olyan komplex oktatói instrukciók hiányoztak, melyekre a hirtelen bevezetett távkommunikációs helyzet nem volt alkalmas. A hagyományos oktatási keretek lehetőségeit "újraértelmező", pl. az osztályközösségen túlmutató kutatásokhoz, gyűjteményekhez kapcsolódó, digitális kompetenciákat fejlesztve új tudást és új eszközöket létrehozó projektek beindítására pedig - a pandémiát megelőzően - sem vállalkozhattak még széles körben, mert nem alakult ki az ehhez szükséges együttműködés gyakorlata.
A józan és tényszerű helyzetértékelés mellett az oktatásnak elsősorban támogatásra van szüksége. Nem segít a közvetítendő digitális kompetenciák definiálására, osztályozására és taglalására irányuló kezdeményezések, elméleti kutatások túlkínálata, de a megvalósítást, a pedagógiai gyakorlatba ültetést akadályozza az is, ha a közvélemény számára túlzott elvárásokat támasztanak. A már idézett webmagazin másik cikkében megszólaltatott stratégiai szakértő véleménye - bár sok igazság van benne - gyakorlatilag a jelenleg reális lehetőségeket kérdőjelezi meg: algoritmizáló gondolkodást, majd programozást kellene tanítani az iskolákban, nem pedig "informatikát" vagy "digitális médiát".
E tanulmány nem vállalkozhat az oktatásügy sokszor csak hardver-beszerzéseknek tűnő fejlesztéseinek kritikájára, sem az iskolai oktatói kreativitás gátjainak és a programozói kompetenciák hiányának oknyomozására. A diákok érdeklődése, felhasználó ismeretei azonban a felsőoktatásban és a könyvtáros képzés során is érzékelhetőek, így az ELTE BTK Könyvtár- és Információtudományi Intézetének oktatási programjára is hatással vannak. A felhasználók, olvasók digitális műveltségének fejlesztésében szintén "érdekelt" könyvtártudomány számára kulcsfontosságú, hogy reagáljon az újabb nemzedékek felhasználói ismereteire és szokásaira. Ha az oktatásnak támogatásra, az "újraértelmező" projekteknek pedig partnerekre van szüksége, akkor a reagálás egyik lehetséges útja éppen a gyűjtemények és az oktatás együttműködése, melyhez nélkülözhetetlen a gyűjteményekhez kapcsolódó oktatási tapasztalatok megosztása.
(Fodor János, 2021.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése