Fodor János PhD
TÖRTÉNELEM ÉS ÖNAZONOSSÁG - Konferencia
Német-Magyar Filozófiai Társaság, Budapest, 2007
Amióta az emberi tudást archíváljuk, a tudástár (tipikusan "könyvtár") a művelt emberek identitását meghatározó motívumává vált - évszázadokon át, a főúri könyvtáraktól napjaink házikönyvtáraiig.
A könyvtár, mint tudásarchívum, viselte gyűjtője személyiségének lenyomatát s meghatározó lehetett birtoklója identitástudatában. Magánkönyvtárként akár név szerint azonosíthatóan, de közkönyvtárként is, összeállítása a feltételezett művelt, vagy tudós szakember értékrendjét, az "általános műveltség" kívánalmait tükrözte, s mint hely és fogalom, mindenkori fontos élményévé vált az ezzel azonosuló, a műveltséget vagy tudományt identitása részeként megélő embereknek.
A könyv-objektumok halmazát az összerendező rálátás, birtoklás illúziója fogta össze tudás archívummá.
Hiszen a könyvek, maguk, valóban, információ-gócok a nagy entrópiában, értékük ez a valószínűtlen sűrűség, amit beleérzünk a szertartásban is, ahogy fellapozzuk, s belekerülünk az információ, a tudás sűrűjébe, vagy egy művészien archívált történet, elbeszélés sodrába.
De a könyvtár, mint könyvekből szervezett egész, nyilvánvalóan mesterséges konstrukció, általánosító, erőltetett hierarchiák, lényegtől távoli metaszint jellemzi meghatározottságát (pl: mit rakjunk azonos polcra, milyen ismérvek szerint sorakoztassuk a róluk szóló cédulákat).
A gyűjtemények rendezése másodlagos, praktikus feladat volt, az igazi házikönyvtárak rendezetlensége, ötletszerű elrendezése követhette tulajdonosának szétszórtságát, műveltségének, tudásának organikus fejlődését, a tulajdonos identitása egyben könyvtára identitását adta.
*
A digitális archíválással és a dokumentumok, adatbázisok hálózati összekötésével azonban a tudásarchívumok szerepe gyökeresen megváltozott. A rálátás lehetősége illúzióként is megszűnt, az egyedi összerendezési, válogatási megfontolások háttérbe szorultak, hiszen a hálózati összekapcsolhatóság formálisan egyetlen, globális archívumba olvasztott minden megosztott dokumentumot az identitásukat vesztő részarchívumokból.
Előtérbe került viszont a kompatibilitás, a globális átjárhatóság, az eligazodás esélyének egyenlősége, a teljes tudásarchívum rendezésének vágya - valójában mindaz, ami a könyvtárosok, archívumrendezők célja és feladata volt a múltban a birtokolt, személyekhez, identitásokhoz köthető gyűjteményekben. De a könyvtári rendezési elveket át kellett értékelni, s a globális könyvtárra alkalmazni.
Tudjuk, hogy a könyvtárosok mindenkor azt tették, amit tehettek: a „maximális szerves egésszé rendezéssel” foglalkoztak: a leghatékonyabb módon közelítették az információs objektívhalmaz rendezettségét a tudásarchívum illúziója felé. Ha egy példány volt minden könyvből, hát elvágták az asszociációs gráfokat a gyengébb pontokon, s a legerősebb irányvektor mentén rendezték polcra a könyveket. A katalógusrendszerek, az osztályozási rendszerek fejlesztésével mind több él leképezhetővé vált - eljutottunk egészen a gép nélkül áttekinthető komplexitás határáig, majd - a számítógép megjelenésével -, a géppel feldolgozható jelentésgráf-mennyiség határáig is, ahol ma, bizony, megrekedtünk.
A megtorpanás oka könnyen belátható.
Az archívumok rendezésének három lehetséges szempontja minden korban:
- a mű, (tartalomelemzés, besorolás)
- az alkotó (életmű elemzés)
- vagy a befogadó felől (igények, ízlés, célterület) kínálkozott.
Nagyobb gyűjtemények esetében azonban egészen napjainkig természetes választás volt, hogy elsődleges rendezési, osztályozási ismérvként az alkotást vizsgáltuk: a tudásegység formátumát, információtartalmát, témájából és megközelítési módjából eredő kapcsolatrendszerét.
Lehetett másodlagos szempont az alkotó és kapcsolatrendszere (kerülhettek egymás mellé a nyugatos szerzők kötetei - szociográfiák, regények, versek vegyesen), s bár az olvasó (olvasóközönség) visszajelzései, a birtokló (célközönség) ízlése, érdeklődése meghatározta az archívum gyűjtőkörét és az egységes keretek között tárolt állomány összeválogatását, magában a könyvek katalogizálásában, mint rendezési elv csak harmadrendben érvényesült.
*
Napjainkban mégis azzal kell szembesülnünk, hogy a globális digitális archívum rendezésének legfőbb elvévé ez a harmadik szempont, az olvasói, felhasználói választás, a kötődés, elköteleződés válik. Mintha a házikönyvtár-gyarapító attitűd visszakövetelné, az egyéni ízlések és vágyak visszavennék gyűjteményformáló, válogató szerepüket a globális információ-tömeg privát metszetekre bontásával, s jobb híján ez a szegmentálás válna a teljes rendezési rendszer alapjává.
Az áhított szemantikus web megvalósulásának feltétele ugyanis a tömeges, teljesen automatizálható feltárás, a statisztikai módszerek alkalmazhatósága és az azokon alapuló rendezhetőség. Az automatizmus pedig csak ott jöhet létre, ahol egységes, szabályozott keretek között archíválhatóak választások, döntések, minősítések.
Tim Berners-Lee felkínálta ugyan a lehetőséget a META adatok dokumentumba építésére, de nem tette azt kötelezővé. Ha minden digitális objektum önmagát osztályozná, helyezné információtartalma alapján a globális tudásarchívum kontextusába, az alkotás-prioritású gépi besorolás gyerekjáték volna. De közreadóiktól az önkéntes, szakszerű kulcsszavazást, metaadat-megadást elvárni - kötelező szellemi többletmunkaként - képtelenség.
A web fejlődésének kezdeti szakaszában épített katalógusok, tematikusan rendszerezett linkgyűjtemények egész sora szolgálta tájékozódásunkat - a befektetett retrospektív feltáró munka azonban szélmalomharcnak bizonyult, az archívum bővülési ütemével nem lehetett lépést tartani. A dokumentumok tartalmának tömeges és automatikus feltárása utólag csak nyelvstatisztikai alapon lehetséges, gyenge hatásfokkal.
Az második szempont, az alkotó központú rendezés, a megnyilvánuló, hitelesítő személy és kapcsolatainak feltárása ma már lehetséges, ám retrospektív alkalmazása a dokumentum-feltárásnál is nagyobb erőfeszítést igényelne.
Tiszta, dokumentált párbeszédtereken, például fórumokon (ahol persze minden írott megnyilvánulás egyben szerepjátszás is) a tudásarchívumot bővítő megnyilvánulók kapcsolatrendszere szabályozott keretek között archíválódik:
- elérhetők az alkotó aktivitásának nyomai,
- gondolatai különböző témákban,
- adatlapja összekapcsolhatja véleményeit egyéni honlapjával,
- s napjaink közösségi szolgáltatásai már személyes kapcsolatrendszerét is rögzítik.
Az alkotó és véleményező, osztályozó egyének megnyilvánulásainak összekapcsolása és automatikus feltárása a közeli jövőben megvalósul, s rendezési elvként alkalmas lesz a mostantól keletkező művek, wiki-publikációk és webes környezetben keletkező dokumentumok rendezésére. A múltban keletkezett tudás alkotóira azonban retrospektív módon csak úgy alkalmazható, mint a befogadó-véleményező aktivitás súlyozási eszköze.
E harmadik, befogadó, véleményező szempont az a tömegesen, jelen időben aktív minősítő folyamat, mely valóban automatizált ellenőrzés alá vonható, mérhető, s irányultsága egyben retrospektív érvényű is.
Korai felhasználása a dokumentumok közötti linkelő aktivitás statisztikai feltérképezése volt, a Google felemelkedését jelentő háttérelemzés bevezetése, mely részben megszabadította a Webet az egyirányú kapcsolatok fogságából, s közelítette a Ted Nelson által megálmodott Xanadu-rendszer korai hipertext utópiájához.
A Google sikeres site-ranking algoritmusának bevezetése után alig pár évvel pedig már azt látjuk, hogy a közösségi web, az úgynevezett Web 2.0 technológiája megteremti a feltételeket a linkelésnél sokkalta finomabb minősítő gesztusok archíválására és automatikus feldolgozására. A felhasználók, olvasók, befogadók címkéznek, választanak, személyes nézeteket, metszeteket formálnak a globális tudásarchívumból.
E szabályozottan, adatbázisokban archíválódó választások összegezhetőek, összevethetőek személyes profiljukkal, akár levelezésük szókészletével, s felhasználhatóak a hasonló profilú felhasználók igényinek, kérdéseinek megválaszolásában csakúgy, mint a reklámok hatékony címzésében. Kialakulóban van tehát az identitások archívuma, az identitásegyezéseken alapuló hálózati információ-feltárás.
*
Milyen archívumélmény jellemzi ezt a felhasználó/olvasó központú rendszert?
A szerteágazó dokumentum-strukturákon bolyongás élményét jórészt leváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata, könyvtárak labirintusa, térélménye helyett a monitornyi kezelőfelületté integrált hatékony keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, saját ízlést kiszolgáló feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom, mely összesűríti a felhasználók igényeire szabott nézetekbe a különböző hálózati archívumokból leszűrt kivonatos információkat.
A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozást meghatározza a napi rutin, ez dönti el, miből indul ki, s hol hagyja el a felhasználó azt, amit a sajátjának tart – érdeklődése, kötődései vagy kutatási területe belső körét -, s mi felé mozdul el.
Számolni kell azzal, hogy, ha a választékot - visszajelzéseivel – az átlagolt tömegigény formálja, kiszorulhat belőle mindaz, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű.
Ha a felhasználó elhelyezi magát az otthonosan ízlésére és közösségi terekben rögzített aktivitásaira szabott adatbázis-vetületek, kultúravetületek, webnézetek gráfjában, a tudás eredeti kontextusa elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami megmarad belőle.
A tartalmak, tudományterületek, életművek, eszmeáramlatok belső, eredendő kontextusának megismerése, érzékelése ugyanis túl komplex ismeret-együttest, előképzettséget, egyirányú elmélyülést igényel, s ha nincs különös motiváció és/vagy idő, mindez elmaradhat, vagy elvethető, összekeveredve - tévesen - a kanonizált értékrendek elutasításával.
*
A taxonómiával szemben előtérbe került folkszonómia előnye tehát egyben hátrány is: statisztikai alapon összegez és emel rendező elvvé spontán minősítő gesztusokat. Hiszen a gond nem is a "tömeg nem tévedhet" elv megkérdőjelezhetősége, hanem sokkal inkább az, hogy a profil-szinten generált identitásegyeztetés és témaegyeztetés összekapcsolása egyfajta "gerjedést" eredményezhet.
Lépten-nyomon ízlésünk, kötődéseink, választásaink köszönhetnek vissza, s zárhatnak változatlanságba. A globális visszacsatolásra épülő információs szolgáltatás egynemű, pszeudo-rétegződést idéz elő, a rendszer szükségszerűen szűri, elnyomja a nagy információtartalmú variációkat az egyezések javára.
Ha tehát ideálisnak azt tekintjük, hogy egyezések után kutatva, de a különbségek fényében találjuk meg saját identitásunkat, tartanunk kell attól, hogy a közeljövő hálózata - mint közösségi térbe oltott tudásarchívum - ezt inkább fogja gátolni, mint segíteni.
Ma már tudjuk, hogy a zeneipart sem maga a fájlmegosztás teszi tönkre, hanem az archívumok atomi elemekre bonthatósága: a zenei album, mint dokumentumegység, nem létezik többé. A hangulati, ízlésfüggő kategorizálás végtelen változatosságú, de egynemű archívumokat generál.
Ha a rálátás illúziója fogta össze tudásarchívummá a könyv-objektumok gyűjteményét, s ha ez az illúzió elveszett, mást kell keresni helyette: a személyes hitelesség kínálkozik mintaként, abban az értelemben, amiként a könyvtárak ideje előtt, az írásbeliséget megelőző szájhagyomány korában biztosította a dinamikus tudásarchíválódást.
A teljes emberi identitások gyakorlattá váló leképezésének mintájára, részarchívum-, tudásterület-identitás erősítő megoldások kerülhetnek előtérbe.
Az összekapcsolt források, profilok és befogadói közreműködés mátrixában egy-egy tudásterület a személyes profilok egyediségéhez hasonlóan válhat a háló
önmagában érvényes metszetévé, működőképes, vonzó, élő archívummá.
A kapcsolódó tudás-forrás szerint lehet ez az archívum:
- személyes-hálómetszet,
- blogként egy megélt élmény, vagy élménysorozatban kibontakozó identitás komplex, nyilvánossággal megosztott lenyomata
- vagy akár "az irodalom" a maga teljességében,
- "egy könyvtár",
- "egy szórakozóhely",
- vagy fizikai térben is összejáró közösség otthona,
mely mind-mind ugyanolyan komplex önmagában, mint egyetlen személyiség, s ez a megjelenített, feltárt komplexitás adja hitelét, képes dacolni a kompatibilitás lebontó igényével.. Az archívált tartalmat a hálózati aktivitásokat befogadva, s azoknak megfelelő komplexitással kell szolgáltatni. Lehetővé kell tenni az adatok, eredmények, publikációk továbbáramlását, különben az alkotóktól függetlenül következik be:
szemléznek blogok a híreinkből, kontextusukból kiragadott publikációinkból,
címkézik átlagolva, egyszerűsítve mindazt, amiről tudjuk, hogy bonyolultságában izgalmas.
Ha a tudás archíválói el akarják juttatni a tömegekhez - a lehetséges maximális számú befogadóhoz - mindazt a komplexitást, mélységet, értékes összefüggésrendszert, melyet átlátni és feldolgozni képesek, akkor nekik kell úgy elérhetővé tenniük azt, hogy
- komplexitásához adekvát korszerű szolgáltatások épülhessenek rá,
- hogy minden ízében részévé válhasson a hálózati adatáramlásnak,
- hogy ne legyen érdemes egyszerűsíteni,
- vagy egyszerűsítve is magában hordozza bonyolultsága ígéretét.
A webtartalom legértékesebb tulajdonolható kincse a hitelesítés sajátként-birtoklása marad: a rálátás, a saját (szakterületi) tudásból, élményből fakadó tapasztalat, a szakszerű adatfeldolgozás, a profi adatbázis összekapcsolási metódus, és a legadekvátabb lekérdezési lehetőségek definiálási képessége.
Csak ez biztosíthatja az egyes tudásarchívumok identitását az identitások archívumában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése