Fodor János PhD
Új kommunikációs lehetőségek a könyvtárakban
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár svéd-magyar szakmai konferenciája
2007. november 19.
Közösségekről, kötődéseiket, tájékozódási pontjaikat a hálózati közegben kereső felhasználókról beszélünk az Internetről szólva.
Virtuális élettér, identitások, identitáslopások.
A megvalósult identitáslopások száma az év közepére megközelítette a havi 30 000-et, az adathalász levelek száma naponta 10 milliós nagyságrendű. Ha ez a virtuális élettér egy információközvetítő infrastruktúra, s a könyvtár egy információ közvetítő intézmény, mi lehet egy hagyományos célitézmény adekvát szerepe a vele azonos célra szerveződött, s globális közeggé hatalmasodott infrastruktúrában?
A válasz látszólag egyszerű: magasabb rendezettségi fokot biztosítani - de milyen irányban?
Ha a könyvtár célja az archívált tudás közvetítése a jelenbe, át kell gondolni, hogyan viszonyul az archívált tudás a hálózati információáramláshoz.
Az archívumok rendezésének három lehetséges szempontja minden korban:
- a mű, (tartalomelemzés, besorolás)
- az alkotó (életmű elemzés)
- vagy a befogadó felől (igények, ízlés, célterület) kínálkozott.
Nagyobb gyűjtemények esetében azonban egészen napjainkig természetes választás volt, hogy elsődleges rendezési, osztályozási ismérvként az alkotást vizsgáltuk: a tudásegység formátumát, információtartalmát, témájából és megközelítési módjából eredő kapcsolatrendszerét.
Lehetett másodlagos szempont az alkotó és kapcsolatrendszere (kerülhettek egymás mellé a nyugatos szerzők kötetei - szociográfiák, regények, versek vegyesen), s bár az igazi házikönyvtárak rendezetlensége, ötletszerű elrendezése követhette tulajdonosának szétszórtságát, vagy tudásának organikus fejlődését, nagyobb gyűjtemények esetében az olvasó (olvasóközönség) visszajelzései, a birtokló (célközönség) ízlése, érdeklődése csak az archívum gyűjtőkörét és az egységes keretek között tárolt állomány összeválogatását határozta meg, magában a könyvek katalogizálásában, mint rendezési elv csak harmadrendben érvényesült.
Napjainkban mégis azzal kell szembesülnünk, hogy a globális digitális archívum rendezésének legfőbb elvévé ez a harmadik szempont, az olvasói, felhasználói választás, a kötődés, elköteleződés válik. Mintha a házikönyvtár-gyarapító attitűd visszakövetelné, az egyéni ízlések és vágyak visszavennék gyűjteményformáló, válogató szerepüket a globális információ-tömeg privát metszetekre bontásával, s jobb híján ez a szegmentálás válna a teljes rendezési rendszer alapjává.
Tim Berners-Lee felkínálta ugyan a lehetőséget a META adatok dokumentumba építésére, de nem tette azt kötelezővé. Ha minden digitális objektum önmagát osztályozná, helyezné információtartalma alapján a globális tudásarchívum kontextusába, az alkotás-prioritású gépi besorolás gyerekjáték volna. De közreadóiktól az önkéntes, szakszerű kulcsszavazást, metaadat-megadást elvárni - kötelező szellemi többletmunkaként - képtelenség.
A második szempont, az alkotó központú rendezés.
Tiszta, dokumentált párbeszédtereken, például fórumokon (ahol persze minden írott megnyilvánulás egyben szerepjátszás is) a tudásarchívumot bővítő megnyilvánulók kapcsolatrendszere szabályozott keretek között archíválódik:
- elérhetők az alkotó aktivitásának nyomai,
- gondolatai különböző témákban,
- adatlapja összekapcsolhatja véleményeit egyéni honlapjával,
- s napjaink közösségi szolgáltatásai már személyes kapcsolatrendszerét is rögzítik.
Az alkotó és véleményező, osztályozó egyének megnyilvánulásainak összekapcsolása (és automatikus feltárása) a közeli jövőben megvalósul, s rendezési elvként alkalmas lesz a mostantól keletkező művek, wiki-publikációk és webes környezetben keletkező dokumentumok rendezésére.
A múltban keletkezett tudás alkotóira azonban retrospektív módon csak úgy alkalmazható, mint a befogadó-véleményező aktivitás súlyozási eszköze.
E harmadik, befogadó, véleményező szempont az a tömegesen, jelen időben aktív minősítő folyamat, mely valóban automatizált ellenőrzés alá vonható, mérhető, s irányultsága egyben retrospektív érvényű is.
Korai felhasználása a dokumentumok közötti linkelő aktivitás statisztikai feltérképezése volt, mely részben megszabadította a Webet az egyirányú kapcsolatok fogságából, s közelítette a Ted Nelson által megálmodott Xanadu-rendszer korai hipertext utópiájához.
A Google sikeres site-ranking algoritmusának bevezetése után alig pár évvel pedig már azt látjuk, hogy a közösségi web, az úgynevezett Web 2.0 technológiája megteremti a feltételeket a linkelésnél sokkalta finomabb minősítő gesztusok archíválására és automatikus feldolgozására. A felhasználók, olvasók, befogadók cimkéznek, választanak, személyes nézeteket, metszeteket formálnak a globális tudásarchívumból.
E szabályozott keretek között, adatbázisokban archíválódó választások összegezhetőek, összevethetőek személyes profilokkal, akár levelezésünk szókészletével, s felhasználhatóak a hasonló profilú felhasználók igényinek, kérdéseinek megválaszolásában csakúgy, mint a reklámok hatékony címzésében.
A jövő könyvtárának e kialakuló hatékony tájékozódási rendszer három mellékhatásával kell szembenéznie:
- a forgalmazott ismeretanyag atomizálódásával,
- a hálózati térélmény redukálódásával és
- a hálózati közeg jelen-központúságával.
1. Közvetített ismeretanyag jellege
A tájékoztató rendszerek, az archivált és másodlagos információkat szolgáltató adatbázisok önmagukban sosem lehetnek olyan hatékonyak és népszerűek, mint beépülve a kialakuló közösségi Web infrastruktúrájába. A folkszonómiára és predefiniált publikációs metódusokra építő szemantikus Web önmagában viszont nem hoz megoldást az archívált tudás elérésének globális motiválatlanságára.
Az egyre hatékonyabb rendszer csökkentheti a véletlen megismerés esélyét, a kommunikált másodlagos, kivonatos információk bősége és statisztikai hitele leszoktathat az elsődleges információk eléréséről.
A hatékonyság várható következménye, hogy a közösségi tartalomfejlesztés a honlapépítést, a szabad formátumú publikálást kiszorítja központi szerepköréből. A kialakuló tájékozódási rendszer dinamikus, címkézett rétege az előrendezett publikálási formáknak kedvez, s a blogok, közösségi tartalmak válhatnak a globálisan kompatibilis információs alapegységek hordozóivá. Kiszorulnak a redundáns, nehezen taggelhető műfajok (pl. esszék, összetett tanulmányok, multimédia bemutatók), s helyükre olyan kivonatok, másodlagos információk kerülnek, melyek besorolása – gyakorlatilag adatbázisba rendezése – homogén struktúrát biztosít.
A gyors élménybeszámolók, faktografikus vélemények, intenzív dokumentumok (pl. videoklip) és jól pozícionált alkotások azonnali befogadásra számíthatnak a homogén, közösségi kontextusban (szakmai, érzelmi, nemzedéki terekben), s a virtuális közösségi kontextus veszi át a hagyományos műfajok szertartás jellegét, biztosítja a külső irányítás szerepét, azt, amit egy színházi előadás megtekintésekor hagyományosan elfogadtunk, vagy egy könyvet kezünkbe véve játékszabályként természetesnek vettünk: ha belekezdünk, végig kell olvasnunk, történik velünk valami, amit nem mi határozunk el, ami nem feltétlenül “hatékony”.
A folkszonómiára épülő, hatékony tájékozódási rendszer kialakulásával a webtartalom olyan atomizált, egynemű információkkal telítődhet, melyek között tehát mi teremtjük meg a relációkat, nyelvészeti allegóriával élve olyan “izoláló nyelvi szótár” alakul ki, melynek elemeiből a felhasználók alkalmi flektálása, agglutinálása vagy inkorporálása alkot összetett jelentéseket, dinamikus gondolatíveket, „esszé-lehetőségeket”. A jelentésívek átlagolódnak, statisztikai érvényesség és professzionális ítélet közösen súlyozza őket eligazító szabályokká, beidegződésekké vagy nehezen felülírható áramlatokká.
A webtartalom mélyebb, s tájékozódás szempontjából redundánsabb szegmenseinek megközelítése tehát a felhasználói attitűdök függvénye marad. A részletes esemény-interpretációk, elmélyült tanulmányok és műalkotások a háttérben változatlanul bővítik az archíválódó tudástárat, azonban kérdéses, hogyan alakul megközelítésük motiváltsága.
A taxonómiával szemben előtérbe került folkszonómia előnye egyben hátrány is: statisztikai alapon összegez és emel rendező elvvé spontán minősítő gesztusokat. Hiszen a gond nem is a "tömeg nem tévedhet" elv megkérdőjelezhetősége, hanem sokkal inkább az, hogy a profil- és témaegyeztetés összekapcsolása egyfajta "gerjedést" eredményezhet.
Lépten-nyomon ízlésünk, kötődéseink, választásaink köszönhetnek vissza, s zárhatnak változatlanságba. A globális visszacsatolásra épülő információs szolgáltatás egynemű, pszeudo-rétegződést idéz elő, a rendszer szükségszerűen szűri, elnyomja a nagy információtartalmú variációkat az egyezések javára.
Ma már tudjuk, hogy a zeneipart sem maga a fájlmegosztás teszi tönkre, hanem az archívumok atomi elemekre bonthatósága: az album, mint dokumentumok egysége, nem létezik többé. A hangulati, ízlésfüggő kategorizálás végtelen bőségű, de egynemű archívum metszeteket generál.
2. A hálózati térélmény szempontjából
A szerteágazó dokumentum-strukturákon bolyongás élményét jórészt leváltja a személyre szabható, birtokolt grafikus interfészek használata. A könyvtárak labirintusa, térélménye helyett a monitonyi kezelőfelületté integrált hatékony keresés, lekérhető globális kulcsszó szótár, saját ízlést kiszolgáló feed-olvasó és számtalan praktikus, rendezett, dinamikus tartalom, mely összesüríti a felhasználók igényeire szabott nézetekbe a különböző hálózati archívumokból leszűrt kivonatos információkat.
A bőségnek határt szab az áttekinthetőség, a súlyozást meghatározza a napi rutin, ez dönti el, miből indul ki, s hol hagyja el a felhasználó azt, amit a sajátjának tart – érdeklődése, kötődései vagy kutatási területe belső körét -, s mi felé mozdul el.
Számolni kell azzal, hogy ha e hatékonyan tömörített interfészben a választékot - visszajelzéseivel – az átlagolt tömegigény formálja, kiszorulhat belőle mindaz, ami nehezen kategorizálható, jelentőségében, értékében ellentmondásos, vagy véletlenszerű.
S ha a felhasználó elhelyezi magát az otthonosan ízlésére és közösségi terekben rögzített aktivitásaira szabott adatbázis-vetületek, kultúravetületek, webnézetek gráfjában, a tudás eredeti kontextusa is elporladhat, félreértelmezhető, vagy értelmezhetetlen, ami megmarad belőle.
A tartalmak, tudományterületek, életművek, eszmeáramlatok belső, eredendő kontextusának megismerése, érzékelése ugyanis túl komplex ismeret-együttest, előképzettséget, egyirányú elmélyülést igényel, s ha nincs különös motiváció és/vagy idő, mindez elmaradhat, vagy elvethető, összekeveredve - tévesen - a kanonizált értékrendek elutasításával.
3. Időélmény
A felhasználók időélményét mindinkább a jelenidejűség jellemzi, mintha egy real-time közvetítést figyelne. A fejlődés érzetét az átcsoportosítás, a rendező eszközök fejlesztése kelti: a kumulálódó bőség rég nem újdonság, az előző nemzedék tudása nem érték, csak az eredményei, melyek bármikor elérhetőek. Beépül, jelen idejű a múltban keltezett tényanyag, nincs külön eszköztárunk a múlt mélysége felé - ugyanúgy keressük, mint a jelent. A „régi” így a „rendezetlenebb” "körülményesen elérhető" szinonimája, a jelen csökevényes részhalmaza.
A kialakuló közegcentrikus világképben a pontszerű, eseti élményszerűség a jellemző. Értelmetlennek tűnhetnek a tartósan egy irányú, huzamos elmélyülést igénylő ismeretszerzések. A “kicsit tudás” lehetősége pedig kevéssé motivál továbblépésre.
Annak tudata, hogy az elérhető információk minden területet lefednek, azt az illúziót kelti, hogy elég, ha az, akinek ismernie kell, akinek élvezet, műveli egyes területeit.
S mert a távolabbi tudásgráfok leszüretelése, kivonatolása mind tökéletesebb, elég eligazodni az általuk termelt másodlagos információk legfelső szintjén (elég a Wikipédia szócikk).
A korokon átívelő összefüggésrendszer, a kanonizált értékrendbe illesztő kronologikus, történeti kontextus egyre kevésbé pótolja azt a motiváló élményt, melyet egy-egy kiválasztott közösségi térben, egy-egy önként választott tudásgráf befogadásakor naponta átélhet korunk hálózati felhasználója a jelenben.
***
A hálózati kultúra korai szakaszának nagy “olvasztótégely fórumai” helyén a szegmentálódó virtuális közösség finom felbontású, profilra szabottan zárt terekben, blogoszféra-metszetekben lel otthonokra. Míg a folkszonómiára épülő hatékony tájékoztatási rendszer a hálózati tudás közös, másodlagos jegyeinek össznépi kiemelése, addig a közösségi terek olyan aktivitási lehetőségek, melyek ráépülnek ugyan felhasználóik közös tulajdonságaira (mint kapcsolatrendszert szervező profilegyezésekre) de, mert a rokon vonások mögé a felhasználó itt valós személyiséget képzel, az avatarok és adatlapok mögött megképződhet az a valósnak vélt hitelesség, komplex, esetleges, emberi mélység, mely felé a tájékozódó felhasználó – rss-feedek és szemelvények mögé nézve – ritkán mozdul tovább.
A közösségi hálózatok sikerének egyik titka tehát éppen a szubjektív hitelesség, az emberi drámák iránti vágy, a felhasználó képzeletének és rálátási igényének aktiválása a profilegyezéseken alapuló tájékozódás túlértékelt rendszerében. Az új keretek között, új szertartási rendben formálódó tartalom ugyanúgy tematizálhatatlan, nehezen címkézhető, mint egy ókori dráma, de puszta közreadás helyett élő, szerves rendszerként kapcsolódik befogadói életéhez, személyes konfliktusaihoz és hálózati aktivitásaihoz. Úgy, mint a dráma a maga korához, társadalmi közgéhez.
A közösen belakott, megteremtett közösségi terek, tudásgráfok motiváltságának okait vizsgálva megkockáztatható, hogy ezek a közösségi aktivitások a hatékony tájékozódó ativitás ellensúlyaként fontosak, így a könyvtár szerepköre szempontjából döntőek lehetnek.
Ha a rálátás illúziója fogta össze tudásarchívummá a könyv-objektumok gyűjtményét, s ha ez az illúzió elveszett és mást kell keresni helyette: talán a személyes hitelesség lehet az. A könyvtárosé, az olvasóé és az alkotóé. Ugyan az, ami a könyvtárak ideje előtt, az írásbeliséget megelőző szájhagyomány korában biztosította a dinamikus tudásarchíválódást.
Vegyük észre, hogy érdeklődési körök szerinti hálózati közösségekben éppen olyan, párhuzamos világokat építenek (fanclub, fantasy, szerepjáték), melyek belső kapcsolatait örömmel fedezik fel, s amely belátható léptékű, reálisan birtokolható. Az iskolai tananyaggal ellentétben tehát élvezetet nyújt, saját, birtokolható, befogható élményt. A befogadható, lezárható, ismerős lépték: biztonságot ad, elhatárol a kaotikus, megismerhetetlenül bonyolult külvilágtól.
Ha a mai kulturális, kortárs művészeti, vagy éppen ismeretterjesztő eseményekben hangsúlyos a kizökkentés a jelen kontextusából, talán ezt a motívumot kell keresni a múltban is, felmutatva, Ady vagy Batsányi miért éppen úgy reagált kora kontextusára, ahogy. Mire volt lehetősége, miért volt különleges, ahogy ő kifejezte magát.
A kor kontextusának feltárása, melyben Bartók vagy Balassi maradandót alkotott: e párhuzamos gráf feleltethető meg a mai és jövőbeli érdeklődésnek, s vezethet vissza az alapkérdéshez: miért tekinthető értékesnek, máig érvényesnek egy távoli korra vagy közegre reagált mű, azaz egy könyvtárban archívált könyv?
Látjuk, hogy az élő közvetítés közösségi sodrása alig enged a múltba kalandozni - a kalandozás a múltba alapvetően magányos aktivitás.
De a könyvtár sürgető szerepe érvényben tartani az archívált tudás összefüggéseit a hatékony közösségi tájékozódási rendszerben. Kötőanyagot kell biztosítania az atomizálódással szemben. A múltat a jelenbe dinamizáló alkalmazásokat kell integrálnia a jelent a jövőnek archíválókba.
Ha az időt, esetlegességet s mélységet kikövetelő közeg a közösségi terekben teremthet drámákat idéző élményt, s a hálózati kontextus alkalmi sűrüsödései (a közös tudás, közös aktivitás) a szereplők, nézők, a feszültség és akár katarzis mögött érvényben marad a tudhatóság, a rálátás csodája, akkor EZT a közeget kell reprodukálni, indukálni, tudásarchívumaink köré fölépíteni.
Az archívált tartalmat a hálózati aktivitásokat befogadva, s azoknak megfelelő komplexitással kell szolgáltatni.
Lehetővé kell tenni az adatok, eredmények, publikációk továbbáramlását, különben az alkotóktól függetlenül következik be:
- szemléznek blogok a híreinkből,
- taggelik átlagolva, egyszerűsítve mindazt, amiről tudjuk, hogy bonyolultságában izgalmas.
Ha a tudás archíválója el akarja juttatni a tömegekhez, a lehetséges maximális számú befogadóhoz mindazt a komplexitást, mélységet, értékes összefüggésrendszert, melyet átlátni és feldolgozni képes, akkor úgy kell elérhetővé tennie,
- hogy komplexitásához adekvát szolgáltatások épülhessenek rá,
- hogy minden ízében részévé válhasson a hálózati adatáramlásnak,
- de ne legyen érdemes egyszerűsíteni,
- vagy egyszerűsítve is magában hordozza bonyolultsága ígéretét.
Nem elég tehát az archívum maga: laza felszínnel, hagyni kell közösségeket épülni a biztos alapokra, s a kreatív embereket motiválni kell.
Archívumaink összefüggései mentén vezérfonalakat kell biztosítani, kanócot a viasztest-mártó közösség kezébe.
E kanóc lehet akár rangsor, számegyenes: legyen érintett a felhasználó, rangsoroljon, mérje saját tudását (mert amit összemérünk, az tudatosul: hogy létező és gondozható, fejleszthető)
Ki mondta, miért mondta, mit mire írtak: az archívált tudás belső szerkezetét, összefüggéseit érvényben tartó, a közösségi webre alkalmazó rendszereket kell fejleszteni. Létre kell hozni a motíváló kereteket, amelyeket a felhasználók tölthetnek fel a múltból - lehessen ott profilja Balassinak és a róla tudónak egymás mellett, egyenrangúan.
Ki kell egyensúlyozni a hatékony tájékozódási rendszer jelenközpontúságát, tudva, hogy a webtartalom legértékesebb tulajdonolható kincse a hitelesítés birtoklása marad: a rálátás, a saját (szakterületi) tudásból, élményből fakadó tapasztalat, a szakszerű adatfeldolgozás, a profi adatbázis összekapcsolási metódus, és a legadekvát lekérdezési lehetőségek definiálási képessége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése