Tisztelt Bizottság, Hölgyeim és Uraim!
Információs társadalommal, hálózati tájékoztatással foglalkozó oktatóként bevallom, nehezen birkóztam Bujdosóné Dani Erzsébet munkájának bírálatával. Félreértés ne essék, a bírálat elkészítése ment lassan, nem a dolgozat olvasása. Sőt, disszertációját olvasva folyamatosan erősödött bennem az az érzés, amit nem hasonlíthatok máshoz, mint egy jól sikerült történelmi regény olvasásának izgalmához, feszültségéhez. Sorsdrámák, személyes és közösségi érdekek, politika és történelmi viharok erőterében két kulturális intézmény sorsát követni: az élmény elvileg más - és mégis hasonló volt. Hiába néztek rám vissza egy tudományos dolgozat lapjai, hiába nyugtáztam újra és újra, hogy a szöveg, a fogalmazás fegyelmezett, tudományosan tényszerű, még esszéisztikus szépírói szigetektől is mentes - az illúzió mégis végigkísért a dolgozat bevezetésétől a függelékéig.
Ha pedig így van, annak két tanulsága lehet: egyrészt a téma magában rejti annak lehetőségét, hogy maga az intézményi sors emberi drámákkal vetekedő módon főszereplőjévé válhasson egy történetnek. Olvashattunk műveket, dolgozatokat hányattatott sorsú kiadókról, legendássá vált periodikákról és gyűjteményekről - a Haáz Rezső Múzeum Tudományos Könyvtára és különösen a Székely Nemzeti Múzeum történetében mégis kivételesnek érzem azt az arányt, ami korról-korra folyamatosan fennáll a történelmi, erdélyi és székelyföldi külső hatások, a meghatározó, döntéshozó személyiségek szerepe és az intézményt hagyományában determináló, továbblendítő erők között. Ez az egyensúly sajátos módon még inkább főszereplővé teszi az intézményeket gyűjteményként elérhető létük folytonosságában, inkább, mint egy kommunikációs csatornát közvetlenül megtestesítő folyóiratot, vagy azt koncepciójában objektivizáló kiadót szerkesztőik, íróik sorsához, munkásságához képest.
A másik tanulság viszont az, hogy Bujdosóné Dani Erzsébet kivételesen jól érzi azt a megközelítési és elbeszélési módot, ami a tudós alázattal következetes történeti feltárást eszköztelenül, mégis élvezetesen, tovább és tovább olvastatóan rendeli a történet kibontakozásának szolgálatába. Kerestem, de nem leltem felesleges passzusokat, érzelmes minősítéseket, a személyes kötődés méltányolható, de elhagyható nyomait sem. Miközben a dolgozatból - vagy a fenti értelemben - elbeszélés egészéből mégis ugyanúgy, ugyan azzal a természetes folyamatossággal sugárzik a szülőföldje kultúráját szívén viselő kutató elkötelezettsége, ahogyan a regényes feszültség és drámaiság.
Nehéz helyzetben voltam a dolgozat - szó szerint: - "bírálatával" azért is, mert szakterületemből adódóan ritkán kell véleményt mondanom hasonlóan lineáris, kronologikus megközelítést igénylő munkákról. A hálózati könyvtártudományi problémák a jelenbe tömörülő, komplex gráfok, melyeknek dolgozattá bontásán könnyű megítélni, s gyakran bírálni is a szerző arányérzetét, súlyozási készségét és rálátását. Bujdosóné Dani Erzsébet teljesítménye első olvasatra - éppen az olvasmányosság és tudományosan – már-már - sodró lendület okán - szinte elfedi a lábjegyzetekből nyilvánvaló gyűjtési, rendszerezési munka jelentőségét, a háttérgyűjtés méreteit, a levéltári kutatásokat, a források észrevétlen, szinte diszkrét jelenlétét. A dolgozat, úgy gondolom, e tekintetben feltétlenül példaértékű, s szemben sok "látvány-hivatkozott", feleslegesen "túljegyzetelt" munkával, éppen az észrevétlenség jelzi: a mű fogant a háttérkutatások eredményeiből, nem pedig a jegyzetapparátus, az előfeltevések és tételdefiníciók alapján.
A jegyzetekben és forráshivatkozásokban és függelékekben jelzésként kibomló tudományos kontextus irányítja vissza az olvasó figyelmét a történet szerkesztettségének kérdésére. Míg egy elméleti dolgozatnál az összefüggések és megközelítések adekvát sorbarendezése a legkényesebb - arányérzéket és fegyelmet igénylő - feladat, a történeti feltárás esetében a szétfutó eseményszálak, élettörténetek, szervezeti, egyházi, települési változások hátterének arányos megjelenítése, elégséges kifejtése és időben elmetszése a legnehezebb. Amint a szerző is beszámol róla:
"Az értekezés egyik fő módszertani problémáját a rendkívül nagy irattári adattömeg és a folyamatosan megjelenő problématömeg képezi. Emiatt a dolgozat elsősorban az értékelés alapozását célozta meg, és nyitva hagyott olyan területeket, melyeknek további kutatása újabb dolgozati témákat vethet fel."
Lehet arról vitatkozni, hogy egy doktori disszertáció milyen befogadói ismeret-együttesre "kalibráltan" öltsön végső formát. Az elvárt terjedelem és tudományos megalapozottsági színvonal jelen esetben világosan megszabta, mennyire kalandozhat el a szerző a másfél évszázadot felölelő intézménytörténet környezetében, s meddig fonhatja dolgozata szövetébe a szétfutó szálakat.
Személy szerint reméltem, hogy többet tudhatok meg a jelenről-jövőről, a határon túli intézmények stratégiájáról a határok feletti hálózatiság korában, de a dolgozat egészét tekintve belátom, hogy ez a kérdéskör nem kaphatott központi szerepet a kutatásban. Úgy vélem továbbá, inkább önkritikusan, mint kritikusan kell nyugtáznom, hogy az én, érettségi óta jórészt fakuló történelmi műveltségem, s egyetemi éveim óta szintén halványuló könyvtártörténeti szaktudásom számos ponton "alulmúlta" a disszertáció feltételezett olvasójának műveltségét. Ám a részletek megítélésében tetten érhető inkompetenciám ellenére így, eddigi benyomásaim alapján is talán indokoltnak tekinthető, hogy kialakult meggyőződésem szerint Bujdosóné Dani Erzsébetnek nem okozna gondot kutatásai publikálása, tudása interpretálása akkor sem, ha teljesen laikus olvasóközönséghez kellene szólnia.
A dolgozat egészére jellemző arányosság, a szereplők és fordulatot hozó változások bemutatása, a további kutatható történetek és megközelítések felmutatása biztos rálátásról, józan távolságtartásról tanúskodik, s e tulajdonságok talán a legfontosabbak a tudományos publikálásban.
Bírálatom talán legkevésbé méltató észrevételei nem is annyira a dolgozatra, mint a kötelező kellékként elkészült tézisekre vonatkoznak. Egy kísérletekre, teóriák kipróbálására és tételek bizonyítására vállalkozó természettudományi disszertációnál bizonyára magától értetődőbb a tézisek elkülönítése, s tudományos újdonságként elfogadhatóságuk, vagy elvetésük. Bujdosóné Dani Erzsébet tézisei tanulságos válaszok a dolgozat kérdésfeltevésében megfogalmazott kutatási előfeltevésekre, de a dolgozatban talán kaphattak volna hangsúlyosabb szerepet. Hallva, olvasva őket valamelyest azt a benyomást keltik, hogy inkább az elkészült disszertáció tanulságainak utólagos összefoglalásai, sem mint a kezdetektől szem előtt tartott, bebizonyítandó, kifejtésre váró tézisek.
Leginkább általános érvényű, tanulságosan bizonyított megállapításként fogadom el a hatodik tézist, mely szerint "az intézmények szakaszainak eltérő fejlődése nem csak az adott történelmi helyzettel magyarázható, hanem szervesen összefügg azzal, hogy ki állt az élen a vizsgált szakaszban." A disszertáció egyik legfontosabb erénye, hogy a két intézmény sorsa kapcsán valóságos példatárat mutat be e törvényszerűség érvényesüléséről, mely számos hasznosítható tanulságot hordoz más történeti kutatásokhoz, sőt jelenkori intézményszervezési megfontolások szempontrendszeréhez is.
Látványos és meggyőző bizonyítást nyer a hetedik tézis is, mely szerint "Egyértelműen kijelenthető, hogy a legsikeresebb periódusok azok voltak, melyekben a vezetőnek elsődleges szempontja a szigorúan vett szakmaiság volt." A tudományterület szempontjából eredmény és újdonság az elvárt, remélt tétel különböző helyzetekben kimutatott érvényessége, a szakszerű munka értéke és hatása a kevésbé sikeres periódusok túlélése szempontjából.
Figyelemre méltónak és tanulságosnak tartom az intézmények magyarságát, magyar kultúrához kötődését érintő (első, második és negyedik) téziseket is. Úgy érzem, a kérdés kifejtése külön dolgozatot igényelne, melynek a problémakör központi témája, szempontja lehetne, s melyben a két intézmény itt feltárt sorsa a példák sorába illeszkedhetne.
A kiemelt tézisek mellett felsorolt további állítások és tanulságok kapcsán sincs hiányérzetünk a tudományos alátámasztottság és érvényesség kapcsán, pusztán kevésbé érezzük őket általánosítható érvényűnek.
Összefoglalva véleményemet,
a könyvtártudomány könyvtártörténeti irányvonalában Bujdosóné Dani Erzsébet disszertációját a legjobb hagyományok méltó folytatásaként értékelem. Nem csak a feltáró munka tudós alázatát és lelkiismeretes aprólékosságát üdvözölhetjük munkájában, de meggyőződésem szerint egy átlagon felüli tudományos íráskészséggel megáldott kutató komoly bemutatkozását is. Nincs kétségem afelől, hogy a jelölt disszertációja tudományos vitára alkalmas, s egyértelműen támogatom Bujdosóné Dani Erzsébet doktori kinevezését is. Bízom benne, hogy dolgozata, s annak eredményei szélesebb körben is a tudományos érdeklődés tárgyává válhatnak, publikálását akár változatlan formában is feltétlenül kívánatosnak tartanám.
Fodor János Ph.D.
egyetemi adjunktus
ELTE BTK IKI KT
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése