A félév lezárásaként megtartottuk a Fodor András hálózati életműkiadás bemutatóját, a projekt első tíz évének összefoglalóját az Egyetemi Könyvtárban.
Mindenkinek köszönöm az érdeklődést, sokan eljöttek 5-10 évvel ezelőtt naplót, képet feldolgozó hallgatóim közül is - sajnálom, hogy kevés közvetlen szóra volt mód, de öröm volt látni minden ismerős arcot.
Közzétettem az előadások videofelvételeit, innen is elérhetőek. Bemutatóm legfőbb fogyatékosságának a vetítési problémákat éreztem, nem gondoltam rá, hogy a gyönyörű teremben ennyire világos lesz, tanulság ez nekem is, s mindenkinek, aki előadásra készülve vetítendő slideokat farag otthoni gépén, ideális fényviszonyokkal számolva (azaz mostoha fényviszonyokkal nem számolva). A videováltozatban igyekeztem ezeket a problémákat orvosolni: minden vetített tartalmat beúsztattam a képbe, sőt, olyan tartalmak is megjelennek benne, melyeket utólag éreztem odaillőnek (pl. amatőrfilm részlet, kötetborító). Az előadás hevében két, a slide-okon jelölt gondolat maradt ki:
terveztem, hogy beszélek a szócikk-projekt csődjéről. Évekig gyűjtöttünk anyagot az életműkiadásban szereplő személyekről, művekről. A jelenlegi gyűjtemény-változatból ezek (ideiglenesen) kimaradtak, színvonaluk egyenetlen, a felhalmozott tudás villámgyorsan avul, aktualizálásuk rengeteg erőt kötne le. Attól tartok, ezt a funkciót nem érdemes erőltetni, jobban megoldja a Wikipédia. A gondolatra utaló áthúzott Szócikkek szó látható a vonatkozó slideon.
Szintén átsiklottam a CMS tételen, bár hátterét kifejtettem. A gyűjtemény természetesen (strukturájában) alkalmas arra, hogy egy programozott, céljainknak megfelelően fölépített adatbázis alapú tartalomkezelő rendszer szolgáltassa, de hosszú és gyötrelmes, programozókkal folytatott megbeszélések alapján jobbnak láttam optimalizálni a statikus publikálás rendszerét, s elfogadtam a tényt, hogy szívességből, érdeklődésből vagy referenciaként nemigen várható el ilyen bonyolultságú rendszer kifejlesztése. Egyetlen pénzszerzési (pályázati) kisérletünk kudarcáról a bemutatóban megemlékeztem.
Szeretnék bővebben kifejteni néhány gondolatot a teljes szövegű digitalizálás kapcsán elhangzottak közül:
A szerzői jogi válságról
Nagy kérdésekről hajlamosak vagyunk nagy ívben gondolkozni, de az ördög ott, az ív alatt, a részletekben rejlik, s apám naplója bővelkedik részletekben. Megváltozott a világ, a művész ne kérjen pénzt a művéért, inkább legyen jelen, működjön, gyűjtsön rajongótábort, legyen aktív a közösségi terekben. Mondjon le a terjesztés évszázadok hagyománya alapján darabszámra kalkulált jogdíjáról, hiszen az már értelmezhetetlen: a digitális korban nem kerül pénzbe a terjesztés, minden érdeklődő veszteségmentes, teljes élvezeti értékű kópiát képes magává tenni saját maga, magának, ingyen. Ez a vélekedés az utóbbi tíz évben teljesen mindennapossá vált, párhuzamban azzal a folyamattal, ami e-bookokkal, digitalizált dokmentumokkal töltötte föl a webet, a webáruházakat, webkönyvtárakat és a közösségi kommunikációs csatornákon műsorfolyam-szerűen szolgáltatja őket stream, vagy time-wall formában tálalva, napi befogadó-étvágyunk kielégítésére.
Ha azonban belegondolunk az elátkozott múlt valós mindennapjaiba, s például olvasgatni kezdjük apám naplóját a korról, melyben könyvkiadók és folyóiratszerkesztőségek honorárium-osztásából próbáltak megélni, vagy jobban élni szerzők, alkotók, könnyű rádöbbenni, hogy a valóság mit sem változott. Ezernyi konfliktus, kapcsolatkeresés, összefogás kellett a boldoguláshoz, megszámolhatatlan a lépések száma, mely egy-egy mű, előadói est, bemutató felé vezet, rengeteg aktivitást igényel az alkotói pálya, a motiváció, az egzisztenciális biztonság megteremtése. Tehát: a korszakváltásról megformált állítás hamis. A digitalizálódás előtt is a működést, az életmű egészét, az aktivitás, a jelenlét társdalmi - vagy közösségi - hasznát hálálta meg a társadalom azzal, hogy fogható, mérhető gyümölcseit, a létrehozott műveket honorálta. Ezek a művek mára kikerültek a sokszorosíthatatlanság védőburkából, elszakadtak az életmű-gyümelcseként értékelt szerepkörtől, betagolódtak a digitális tartalomszolgáltató rendszer "tölténytárába" és természetesnek vesszük, hogy ingyenesek, vagy majdnem azok. A kérdés tehát az, hogy megfizeti, meghálálja, érdemesíti-e a közösség az alkotó emberek művekig vezető működését, jelenlétét világunkban, aktivitását közös jelenünkben, ha a művekért magukértnem fizet. Megfizetjük-e a láthatatlant, a háttérben zajlót - ha a láthatót, a kézzel foghatót nem?
A könyvtárak és hozzá hasonló intézmények felelőssége is, hogy a közvélekedésben visszaállítsa a komplex látásmód jelentőségét, hogy felhívja a figyelmet az életművekre. A könyvtár szerepe ilyen értelemben is változóban van: a sokszorosíthatatlanság korában semmi gond nem volt könyvespolcainkkal. A könyvek nálunk megvoltak, akkor is, ha az olvasónak nem volt pénze kedvenc írója gyűjtésére, akkor is, ha a boltokból már rég elkapkodták az utolsó példányokat is. Az is rendjén van, hogy élen jártunk gyűjteményeink digitalizálásában. De a helyzet megváltozott: nem lehetünk pusztán tartalomegység-gyártók a globális, ingyenes tartalomszolgáltató rendszer kiszolgálóiként, mert azzal felszámoljuk saját szerepünket ahelyett, hogy megújítanánk, korszerűsítenénk azt. Nem válhatunk saját jelentőségünk lerombolóivá: az értékek megőrzése egyben kiemelést jelentett az idő, enyészet, feledés ellenében. A maradandóként értékelt alkotók elismerése, életművük megbecsülése privilégiumunk volt műveik tárolása és hozzáférhetővé tétele formájában. Könnyű belátni, hogy a digitalizált művek elérhetővé tétele a most kialakuló tartalomszolgáltatási rendszerben már másról is szól, s reflektálnunk kell a változásra, különben saját jelentőségünk mellett a megőrzés, archiválás társadalmi szerepe is sérül.
A könyvtári nézőpontra vonatkoztatva egyedüli lehetőségként a komplex életműgyűjtemények felé mozdulást látom. Legyenek forgalmazhatóak a digitalizált tartalmak, de a könyvtárnak haladnia kell a tárló funkciótól a feltáró, együttláttató, összefüggéseket fölmutató funkció felé. A mi privilégiumunk a rendezett, feltárt gyűjteményünkre épülő komplexitás, együttláttatás, kutathatóság maradhat. Segítenünk kell abban, hogy megváltozzon a közvélekedés, hogy az alkotó ember művei mögött mindenkor megmutassuk a működését, aktivitását, kapcsolatrendszerét és jelenlétét saját korában.
Ezúton is megköszönöm a délutánt teljessé tévő előadótársaim munkáját, lelkesedését. Kiszl Péter inézetigazgató bevezetőjével messze túllépett a formális megnyitó szerepkörén, nehéz volt utána "szóhoz jutnom". Köszönöm támogatását.
A teljes rendezvény videólenyomata (YouTube csatornánkon):
- Dr. habil. Kiszl Péter bevezetője (9 perc)
- Dr. Fodor János bemutatója (38 perc)
- Vajda Kornél visszaemlékezése (17 perc)
- Dr. habil. Cs. Varga István visszaemlékezése (45 perc)
Az esemény visszhangja:
- A Kortárs-Online beszámolója a bemutatóról.
- mcluhan [Á. Z.]: Szó, zene, kép. Gépnarancs, 2013. május 25.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése