Bár a szerzői jogi problémák kétségtelenül fontosak, az alkotói szerepkör változása mellett nem feledkezhetünk meg a közvetítők, szerkesztők, tudásrendező műhelyek szerepváltozásának vizsgálatáról sem.
- Az itt közölt írás a 2013. április 12.-én az Új Média 6.0 konferencián, Marosvásárhelyen, a Sapientia Egyetemen tartott előadás szerkesztett változata.
Előadásomban elsősorban azt vizsgálom, lehet-e helye ebben a jövőben a tudásbázis-kezelőknek úgy is, mint szerkesztő műhelyeknek, átvehetnek-e válogató, szűrő, tálaló funkciókat a hagyományosan „szerkesztőségként” ismert információközvetítőktől, s életképesek maradhatnak-e a folkszonómia árnyékában. Van-e létjogosultsága a szakszerűen, akár évszázadok óta rétegzett, rendezett archívumok, gyűjtemények funkcionalitásában olyan új szerepköröknek, melyek aktívabbak a hozzáférhetővé tételnél, s biztosíthatják-e intézményi létük megújulását? Megmarad-e az automatizált, start-upként előtervezett (s közösségi aktivitással életre keltett) rendszerek dominanciája a testreszabott szemantikus rendszerezés, szerkesztés, eligazítás terén (lásd pl. a Long-tail-iskolapélda Amazon webáruházat, avagy a Facebook sikerét), vagy visszatérnek, felerősödnek az igények a professzionális szerkesztőkhöz, szakmailag hitelesített véleményekhez, netán otthonos fizikai terekhez köthető műhelyek iránt?
Könyvtárak, tudástárak webes működési stratégiájában - ideértve a korszerűséget sugallva mind gyakrabban "memória intézményként" emlegetett, "proaktív" múzeumi intézményformákat is - négy tanulságos modellt, s ezek keveredéseit figyelhettük meg napjainkig.
1. Önálló webjelenlét
Az önálló webes jelenlét eredete a web, mint bárki számára elérhető publikációs felület fölismerése és fölhasználása. A saját honlap, saját webes otthon igénye máig fontos motívum a hálózati kommunikációban, megvalósítása azonban egyre nehezebb. A honlapok a kulturális szektorban vagy elavultak és kevéssé interaktívak, vagy profi webmesterek rutinfeladatai, kevés empátiát tükrözve tematikus sajátosságuk iránt. A sokféle egyedi megoldás között nehézkes az együttműködés, csekély a közreadott információk kompatibilitása.
2. Közös felület
A programozott, egységes felületek, a kompatibilitás igénye sok esetben vezetett közös, portálszerű honlaprendszerek létrehozásához. A technológiai fejlettség előnyei mellett redukálódik az intézmények egyéni arculata, nincs meg az otthonosság, töredékére csökken a testreszabhatóság, az egyszer, közösen megfizetett webprogramozók munkája később nehezen aktualizálható, rossz esetben meg is szűnhet a technikai támogatottság. A résztvevők többnyire nem adják fel a közös felület kedvéért saját honlapjuk továbbvitelét sem, így redundancia keletkezik, s frissítési egyenetlenségek a közös felületen jelenlévő intézmények tartalmai között.
3. Jelenlét áthelyezése/kiterjesztése a közösségi web felületeire
Napjainkban a legtöbb kulturális intézmény identitást képez a Facebookon, képgalériákat a Picasán, videotárat a Youtubeon, esetleg Twitteren is hírt ad követőinek. Természetes igény, hogy a népszerű felületekre tükrözzük jelenlétünket, azonban rengeteg energiát igényel, minden esetben hozzáértő, aktív munkatárs személyének függvénye, s elvonja a figyelmet és fejlesztési kedvet a saját honlaptól. Az "olvasókat" elbizonytalaníthatja, hogy nem tudatják pontosan, mit hol érdemes keresni, hol várhat újdonságokat, mely felület milyen sorrendben frissítve ad hírt eseményről, kiadványról, újdnságokról.
4. Open API, nyitott archívum
A web 2.0, vagy közösségi web - adatbázisok összekapcsolására épülő - interaktivitásának csak legnépszerűbb, nagy közönségű kommunikációs formái az előző pontban említett szolgáltatások. A technológia újdonsága valójában éppen az, hogy összekapcsolhatóak adatbázisok és mixelhetőek szolgáltatások. Egy könyv- vagy tudástár adatbázisa összekapcsolható a felhasználók személyes adataival, vagy képekkel, vonatkozó térkép-helyekkel. Az összekapcsolhatóságnak feltétele, hogy az adatok gazdája ezt megengedje és lehetővé tegye. Az ára pedig az, hogy adatai kikerülnek közvetlen kontrollja alól, honlapja határain kívül más, új tartalomszolgáltatások részévé válnak. Kevés példát láthatunk arra, hogy a kulturális-tudományos tartalom gazdái örömmel engednék felhasználni katalógusaikat, dokumentumtáraikat, adatbázisaikat, pedig igény, érdeklődő professzionális webes kezdeményezés ("start-up") bőven lenne, s vélhetően az intézmény is visszakapná - érdeklődés formájában - a megelőlegezett bizalmat.
Az élenjáró, támogatott, szponzorált tartalomszolgáltatási projektek igyekeznek a fenti négy modellt ötvözve mindent-tudó portálokat, adatbázisokat építeni a tudástárak, intézmények köré, közben azonban olyan trendek figyelhetőek meg, amelyek mindinkább csökkentik a tartalomforrások központi szerepét, hálózati "tömegvonzását" s új feladatokat jelölnek ki.
Átformálódó tartalomfogyasztás
A hagyományos felfogás szerint egy gyűjtemény köré a közösségi web eszközeivel közösséget, kollaboráló, dinamikus felhasználók táborát lehet gyűjteni. Megfelelő hálózati propagandával elérhető, hogy a felhasználók a mi adatbázisunkat válasszák, a mi honlapunkat mentsék el könyvjelzőik közé, a mi feedünket, hírlevelünket, twitjeinket kövessék on-line idejük minél nagyobb szeletében. A web 2.0 korszakának ígérete szerint ők bevonhatóak szerkesztésbe, osztályozásba (címkézés - folkszonómia), ők támogathatnák projekteinket, vagy figyelmükkel, netán anyagi eszközökkel, rajtunk keresztül akár alkotókat is.
Ezzel a koncepcióval egy gond van: a web 2.0 korszak kezdetén született, a lehetőségek, a "long-tail" effektus felismerésének idején. Azóta a közösségi aktivitás és figyelem lekötése start-upok tömegének, sőt, globális médiaszolgáltatók célpontjává vált. A megszerezhető figyelem, a felhasználók napirendjéből kihasítható pillanatok pedig végesek. A feedekre, streamekre, közösségi igények által testreszabott üzenőfalakra áthelyeződő tartalomszolgáltatás túlsúlya ma már nyilvánvaló: még mielőtt igazán kibontakozhatott volna, a kollaborálás, tudásegyesítés, közös szerkesztés szerepét átveszi a fókuszálás, továbbosztás, a minimális aktivitást igénylő folkszonómia. Az egyedi, tartalmi adatbázisok remélt választása helyett a tartalmi választások nagy adatbázisai épülnek a Facebooknál, a Googlenél és számos kisebb, kommunikációs keretrendszert szolgáltató cégnél.
El kell fogadnunk a tényt, hogy a szerkesztett tartalmaink helyett a felhasználók idejük nagy részében benyomások szövetét "fogyasztják". Rovataink, cikkeink sora, vagy adatbázisrekordjaink szűrése, válogatása helyett szívesebben finomítják a színesen, ezer irányból összeálló, eleven információmegosztás szabályozó paramétereit.
Tudástárak, memória intézmények állnak tehát választás előtt, de legalábbis mérlegelniük kell: hogyan osszák be erőiket, milyen arányban koncentráljanak kreativitást, munkatársi erőt a közösségi oldalakon megjelenő, ott megosztható tartalmak előkészítésére, publikálására, felügyeletére, hatásuk elemzésére és a visszajelzések értékelésén keresztül stratégiájuk továbbfejlesztésére. Rémálomnak, de legalábbis borgesi lidércnyomsnak tűnhet, hogy identitásunk, a rólunk megformált kép saját otthonunk kontrollált fölmutatása helyett úgy áll majd össze, mint egy végtelen könyvtárban bolyongó, általunk nem ismert látogatók összbenyomásának töredékes részhalmaza. Ám, ha odafigyelünk e benyomások, maradandó észlelések működési mechanizmusára, ha megértjük, milyen információk hatnak s maradnak emlékezetesek, jó úton járunk az "új média" szerkesztése felé.
Jól felfogott célunk jelenlét helyett a jelenlétkészség deklarálása és a "muníció" felhalmozása lehet. Hagyni és biztosítani kell, hogy jelenlétünket, identitásunkat a média-szövet részeként alkossa újra a közösség figyelme. A figyelemre méltatott bejegyzések, posztok - azaz a megosztás-továbbosztás - kritériuma a bizalom, a hitelesség feltételezése. Hiteles pedig nem csak az lehet, akit személyesen ismerünk, vagy történeti referenciái, szakmai pályafutása megismerhető - hanem az is, akit funkciója, fizikai tere, működésének ténye hitelesít. A dokumentálás, a professzionális, pártatlan gyűjteményépítés hitelesítő funkció. Ha rendelkezünk a technikai értelemben vett jelenlétkészséggel és naprakész szakértelemmel - azaz hitelességgel -, akkor biztosíthatjuk, hogy tárházainkból szívesen válogathassanak megosztásra kész tartalmakat, tőlünk függetlenül is.
Látnunk kell, hogy amennyiben a felhasználók elé kerülő tartalom végleges szerkesztését is a felhasználók közössége szabályozza, akkor, bár a tartalom elemei egyenrangúak, forrásaikat a gyakori megosztás, továbbosztás hosszú távon fölértékeli és kiemeli, rangot és identitást generál. Az értékes, megbízható szálak biztosítása az élmények szövetébe tehát nem csak a szerkesztés új formája lehet, de egyben új identitásunk megteremtésének is ez az alapja, ez a tevékenység a feltétele.
Milyen a szerkesztés, ha nincs szerkesztés?
Azt kell adnunk, ami eleve jellemzi tudástárainkat és ami csak nekünk van: fizikai térhez köthető, meglátogatható, valóban létező gyűjteményeket. Valós, hiteles munkatársak szakértelmét, egyéniségét. Rendezett, professzionálisan feltárt tudáskincs alapján megosztható, kreatívan válogatott tartalmakat, melyek minden esetben ízelítői, "teaser"-ei teljes gyűjteményünknek.
Vegyük észre, hogy éppen ezek a legértékesebb tényezők, összetevők az "új média" működésének alapjában, a gazdag és értékes, "forgalmazható" tartalmi kínálatban.
A folyamat fókuszában az új média által elért közösség áll, mely igényeivel, reflexeivel, személyes kapcsolatrendszerével szabályozza tartalomfogyasztását. A felhasználók megosztott megnyilvánulásainak kiváltó okai megfeleltethetőek az "offline" közösségi kommunikáció interakciós helyzeteivel, de arányuk és az általuk forgalmazott információtartalom jellege már a használt közösségi felületnek megfelelően módosul. A személyes státusz-üzenetektől, hangulatjelentésektől kezdve az ismeretségi kör különböző részhalmazainak szánt, vagy éppen széles nyilvánosság elé tárt látni-, olvasni-, hallanivalókig számtalan kiváltó oka , "triggere" lehet a teljes médiaszövetet megszövő egyedi aktusoknak. Esemény, helyszín apropóján, identitás, szokás, gesztus vállalásán-felismerésén keresztül aktiválódik a megosztó-újraosztó aktivitás, s forgalmaz a saját készítésű képek, szavak, lájkoló gesztusok mellett weben fölkínált médiatartalmakat.
Az új média automatizált keretrendszerének "intelligenciája" ezen a szinten kollaborálást igényel célközönségével, hiszen automatizáltsága csak a rendezést ("targetálást", pl. Facebook idővonala, time-wallja) szabályozza - új tartalmakat nem generál. Láthatjuk tehát, hogy a kollaborálást motiváló erő azért is nagyobb itt, mint a korábban szintén közösségi tudásfelhalmozást remélő tematikus honlapok körül, mert a közösség állandó jelenlétét, meghatározatlan igényét, bármit-befogadó-készségét feltételezi minden (átlagos) felhasználó. Ezért jön ide, ezt keresi, ez a megnyugtató folyamatosság hiányzik, ha régen járt itt. A tematikailag tetszőleges információk megoszthatóságának, válogathatóságának biztosítása mellett a visszajelzéssel gerjeszthető tovább a közös médiafelület használata (és a Facebookhoz hasonló modellek üzleti sikere), amennyiben a tartalom forráskezelői visszajelzést kaphatnak róla, hányan osztották meg, s lájkolták tartalmaikat.
A kínálat - írások, képek, hang- és videótételek, trackek, kompilációk, információk, kapcsolatok - biztosítása és könnyű hozzáférhetősége kulcsfontosságú a működéshez, e tekintetben tehát fontos szerephez juthat mindenki, aki nagy mennyiségben és széles választékban rendelkezik megosztható tartalommal, s azt szakértelemmel képes rendezni, hozzáférhetővé tenni.
Hiszen, a folyamat kezdetén továbbra is az alkotó-kutató kreatív ember áll, kinek munkája bár köztes lépcsők nélkül is eljuthat a folyamat végéig, azaz a célközönség elé, de ez az alkotó személyes, jelenidejű fölkínáló vagy megosztó aktivitását igényli. Évszázadok során működött alkotók végtelen tömege, vagy önmagát terjeszteni nem kívánó művészek, kutatók esetében hagyományosan a kiadók, folyóiratok, szerkesztőségek, tartalomszolgáltatók feladata, hogy munkáikat előválogassák és közönség elé tárják. Pontosan e szerkesztő funkció aktualizálható tehát az új média működésének kulcspozíciójában, a rendezett kínálat megteremtésekor és visszajelzésekre épülő finomhangolásának folytatásában. A visszajelzések rendszerének továbbfejlesztéseként a könyvtárak, tudástárak, memóriaintézmények a közönség hiteles elismerésének továbbítóivá is válhatnak az alkotók irányába. Biztosíthatják a kapcsolatot a virtuális médiafelület és a fizikai tér otthonossága között, összeköthetik az idővonalat a megtapasztalható valósággal szerkesztőségi törzshelyként, kiállítás térként, olvasótalálkozók, előadások helyszíneként. Ilyen értelemben tehát előttünk a lehetőség, hogy az új média hatékonyságra törekvő fejlődésében visszanyerjük és átértékeljük szerepünket. A tárolás, rendezés, hozzáférhetővé tétel csak általunk ismert, egyedi szükségszerűségeit mi tudjuk a korszerű technológiákkal kompatibilissá tenni, a hozzánk érkezett és érkező, hosszú távra fölhalmozott értékeket mi tudjuk kirakni az asztalra, fölkínálni, fölhívni rá a figyelmet, a megosztási kedvet. A tudástárak nem kívánnak kiadványokat megjelentetni és pénzért adni, nem ez a lételemük, mint a kiadóknak és folyóiratoknak. Nem vindikálják a jogot, hogy hagyományos szerkesztőségként döntsenek művek megjelenéséről, vagy papírkosárba juttatásáról. A tudástárak a meglévő gyűjteményekre építenek, a gyűjtemények használatára bíztatnak, véleményformálás helyett csak ajánlásokat tesznek közzé. A hagyományos szerkesztőségi funkcióból tehát kimarad minden, ami korlátozná a közösségi igényeket. Viszont átvehető mindaz, ami támogatja az alkotást, az értékeket, azok közreadását és eljuttatását a befogadókig. A direkt publikálás jelentősége megmarad, de csökken: el kell fogadnunk, hogy a web kommunikációs közegként behatolt közénk és a közönség közé, közvetlen elérésükre csak akkor van esélyünk, ha ők választanak minket, azaz ha saját döntésük alapján kutatni jönnek, ha kedvük támadt megosztott tartalmaink alapján honlapunkon bolyongani, vagy ha személyes látogatásuk előtt még virtuálisan is körülnéznének intézményeinkben. A nagy tömegek viszont döntően - sorsunkat és identitásunkat meghatározó léptékben - a közösségi média felületein találkozhatnak majd gyűjteményeink megosztott tartalmaival, mert - lássuk be - a nagy tömegek a webtől sem várnak mást, mint egy igényeik szerint, de nem általuk és nem is általunk formált műsorfolyamot, egy interaktív, de mindig kiszámíthatatlan tévéadást. A mi felelősségünk és lehetőségünk is, hogy ez a műsorfolyam minőségi alapanyagokból szerkesztődjön.
Fodor János PhD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése